Magániskolák: nem luxus, hanem hiánypótlás
A magánfenntartású intézmények megítélése gyakran leszűkül az elitoktatás képzetére, a valóság azonban ennél összetettebb. A szférába gimnáziumok, szakképzők, óvodák, korai fejlesztők, alapfokú művészeti iskolák és sajátos nevelési igényű gyerekeket befogadó intézmények is tartoznak.
Dobos Orsolya, az Alapítványi és Magániskolák és -óvodák Egyesületének társelnöke szerint ritka, hogy egy üzletember bizniszt csinál az oktatásból. Sokkal gyakoribb, hogy egy közösség számára egyáltalán nincs, vagy nem megfelelő az ellátás, ezért maga próbálja azt megteremteni. Sok ilyen intézmény alapítványi, egyesületi vagy nonprofit formában működik.
A rendszerváltás után, különösen a kilencvenes években indult meg a magánfenntartású intézmények felfutása. Azóta a szektor folyamatosan alakult: voltak megszűnő intézmények, másokat egyházi fenntartásba adtak, és oktatáspolitikai, jogi vagy gazdasági nehézségek miatt több is ellehetetlenült. Ma nagyjából 500–600 ilyen intézmény működik, ami az egyházi fenntartásúak mintegy kétharmadát teszi ki.
Számos iskola azért választotta a magánfenntartást, mert szakmai autonómiát szeretett volna: az alapítók, pedagógusok és szülők saját elképzeléseik szerint kívántak működni, rugalmasabban reagálva a gyerekek igényeire. Ez könnyen öngerjesztő folyamatot indít el: minél nagyobb arányban épül a szülők pénzére a működés, annál magasabb tandíjra van szükség, ami szűkíti az elérhetőséget.
A szakmai szervezetek szerint olyan finanszírozási rendszerre lenne szükség, amely fenntartótól függetlenül támogatja a szakmailag indokolt feladatokat. Az AME és a Magyar Waldorf Szövetség képviselői már találkoztak az oktatásért felelős miniszterrel, és további egyeztetéseken vettek részt, többek között Kókayné Lányi Marietta közoktatásért felelős és Kereki Judit koragyermekkori jóllétért felelős államtitkárral, valamint kapcsolatfelvétel zajlik az Országgyűlés Oktatási Bizottságával is.
Dobos Orsolya nem tart attól, hogy a befogadásra és differenciálásra nagyobb hangsúlyt helyező állami oktatás veszélyeztetné a magániskolák létét, mert a szektorban felhalmozódott tudás nehezen pótolható. Nagyobb veszélynek a demográfiai csökkenést tartja, ami a szakemberhiányt nem oldja meg. Egy 15–20 fős évfolyamokkal működő intézményben például nehéz heti két-három órára fizika- vagy kémiatanárt találni.
A sajátos nevelési igényű gyerekek ellátása egyre nagyobb figyelmet kap. A diagnosztikai rendszerek fejlődésével több gyereket azonosítanak, de valószínűleg korábban is sok volt köztük olyan, akit a rendszer hamarabb kiszorított kisegítő iskolákba. Ma egyre több intézmény próbálja megadni a szükséges szakmai segítséget, ez viszont többletköltséggel jár.
A korai fejlesztésben sok esetben nem alternatíva, hanem az egyetlen megoldás a magánintézmény: ezen a területen az ellátás közel felét ők biztosítják. Hasonló a helyzet a művészetoktatásban is, ahol egyes művészeti ágak képzése bizonyos megyékben csak magánfenntartású intézményekben zajlik.
A valódi kérdés nem az, hogy szükség van-e magániskolákra, hanem hogy meddig várható el a szülőktől, hogy ők finanszírozzák mindazt, amire gyermeküknek szüksége van, és hogyan tehetők ezek az intézmények elérhetővé azok számára is, akik nem tudnak a szolgáltatásért fizetni.
