Ez az új film olyan, mintha egy bezsongott Twin Peaks-rajongó csinálta volna
A neonfényekbe burkolt drámának és a mogorva karaktereknek kevés olyan hithű megszállottja van, mint a dán író-rendező, Nicolas Winding Refn, aki furcsa, elvont, művészfilmes stílusával 2011-ben mégis betört valahogy a mainstreambe. A Drive-nak Hollywood egyik szívtiprója, Ryan Gosling volt a főszereplője, és az alvilágnak dolgozó néma sofőr drámáját olyan arcok is közelebb hozták a tömegekhez, mint Oscar Isaac és Carey Mulligan, mégis bravúrnak számított, hogy egy ennyire depresszív akciódráma viszonylag hamar ismertté vált, és megkerülhetetlenül kultstátuszba került.
Tíz éve nem jelentkezett azonban újdonsággal Winding Refn, legutoljára 2016-ban láthattuk a szerzői filmestől a Neon Démont, melyben Elle Fanning alakított egy Los Angelesbe tartó modellt, akit a túl nagy csillogás és a gyűlölettől villogó szemű konkurencia egyszerre egy kicsit túlságosan elvakított. A direktor azóta sok mindent megért, 2023-ban például azt, hogy huszonöt percre a klinikai halál állapotába került.
A furcsa filmek mesterét, a Twin Peaks megálmodóját azért érdemes bevenni az egyenletbe, mert David Lynch 2006-ban álmodta meg az utolsó filmjét, az Inland Empire-t, amelyben Laura Dern alakított egy olyan, élete szerepére készülő színésznőt, aki egy elátkozottnak mondott lengyel film remake-jében bizonyíthatta végre rátermettségét. A főszereplő valahol félúton elveszett a valóság és az álom határmezsgyéjén, és egy ponton túl még a néző sem tudhatta, hogy mi a lázálom, és mi a valóság. Lynch azt a filmet digitális kézikamerán forgatta, rendes forgatókönyv nélkül, és napról napra, jelenetről jelenetre találta ki a következő megmozdulásait.
Nicolas Winding Refn most leforgatta saját Inland Empire-ját. A Neonpokol szeptember 10-e óta a hazai mozikban is elcsíphető, szélesebb körben szeptember 24-én debütál. A film hasonlóképpen nem kapott tradicionális szkriptet, ehelyett a munkálatok alatt a készítő naponta írta át a jeleneteket, sőt félúton még a befejezést is megváltoztatta, mindenki tudta nélkül. Ezáltal egy olyan vizuális gondolatfolyamot alkotott, amely egyszerre rántja magába a nézőt, vagy idegeníti el, attól függően, hogy a Neonpokol milyen kedélyállapotunkban talál meg bennünket.
A film főszerepében egy Elle nevű fiatal nőt látunk, akit Sophie Thatcher alakít, és aki egy fura, futurisztikus ködben álló, sokemeletes hotelhez érkezik a kezdőjelenetben. Itt fut össze az érte rajongó fiatal influenszer Hunterrel (Kristine Froseth) és annak mostohaanyjával, Dominique-kel (Havana Rose Liu). A csillogó-villogó ruhákba öltözött, nagyon elegáns, szépen sminkelt hölgyemények azonban nem reklámforgatásra, hanem filmfelvételre készülnek, miközben a feszültség ki-kitör közöttük, főleg hogy beteszi a lábát még Elle apja, Johnny (Dougray Scott) is, aki kriptikus beszólásaival borítja meg rendre a nőket.
A realitás talaját elég hamar kihúzza a lábunk alól Nicolas Winding Refn. A továbbiakban vélhetően a fiktív film forgatásába csöppenünk bele, lényegében Elle-lel együtt egy elvontabb Star Trekre hajazó űrhajós drámában botladozunk, de a karakterek és az írók nem igazán engednek bennünket elmerülni a történetbe ágyazott történetben, öntik ránk a lore-t, egy titokzatos, világok között sétáló gyilkosról, akit Elle-ék egy hidegrázós jelenetben maguk is szemügyre vehetnek, ahogy futurisztikus Hasfelmetsző Jackként kinyír egy fiatal nőt.
Az Inland Empire-hez hasonlóan itt is jelentős szerephez jut az idősíkok közötti ugrándozás, már ha nem Sophie Thatcher karakterének képzelődése az, amikor jó pár évtizedet visszaugrunk a múltba, és egy K nevű (Charles Melton), Japánban állomásozó katonához csatlakozunk, aki a lányát keresi, de a jakuzába, és számára felfoghatatlan erőkbe botlik. Eközben a neonfényben sütkérező nők egymást kínozzák idegileg, és ebben a filmben a saját nevelőanyját próbálja piszkos bugyival megfojtani.
Winding Refnre mindig is jellemző volt a túltolt, erőszakosságba hajló szexualitás, és most a Neonpokolban is kapunk ebből jó adaggal. Persze csak jó nagy hatásszünetekkel, mert a film inkább egy hosszadalmas, lassú álmodozásnak, rémálomnak feleltethető meg, mintsem klasszikus audiovizuális történetmesélésnek. Az ehhez hasonló experimentális filmekben az a legjobb, hogy ha valaki utálkozik felettük, simán azt lehet mondani neki: hagyd, csak nem érted, amit láttál. Jelen esetben azonban az első nézés nem is elegendő a teljes megértéshez, de szerencsére a lehetőség mindenki előtt adott az újrázásra, ha mélyebbre ásna, és nagyobb hal után merülne.
Mindenesetre a műélvezethez az alkotóelemek ott vannak, helyenként vizuális orgiát és remek zenéket, elvont játékokat kapunk. Persze a Neonpokol messze van a rendező legjobbjaitól, ahhoz nem elég a szaggatott, kisujjeltartós szkript, pár fokkal komplexebb, katartikus üzenet se ártott volna. 7/10
A Neonpokol már most is elcsíphető elővetítéseken, a magyarországi premierje a miskolci CineFesten volt.
