Két felkelés, kétféle végkifejlet 1956-ban
1956 októberében Lengyelországban és Magyarországon látszólag hasonló helyzet alakult ki: mindkét országban megrengett a kommunista hatalom, a társadalom pedig egyaránt elutasította a terrort, a politikai alárendeltséget és a gazdasági működésképtelenséget. Mindkét helyen olyan kommunistákhoz fűzték a változás reményét, akiket korábban eltávolítottak a hatalomból. A végkifejlet mégis alapvetően különbözött: míg Lengyelországban a válság politikai fordulattal és korlátozott reformokkal zárult, addig Magyarországon forradalommá vált, amelyet szovjet tankok fojtottak vérbe.
A poznańi június figyelmeztetése
Lengyelországban már júniusban kitört a válság. A poznańi Sztálin Művek munkásai a munkakörülmények, a bérek és az áruellátás hiányosságai ellen tiltakoztak. A Varsóba indított küldöttségük nem érte el céljait, a küldöttség állítólagos letartóztatásáról szóló híresztelés pedig tovább élezte a feszült hangulatot. A kezdetben szociális jelszavakkal induló tiltakozás hamarosan politikai követelésekkel bővült, a békés demonstráció zavargássá alakult, fegyvereket szereztek, és megtámadták az állambiztonsági hivatal helyi kirendeltségét. Lövések dördültek, több tucat halálos áldozat és több száz sebesült volt. Az állam és a párt erőszakkal válaszolt, és saját erőből, különösebb nehézség nélkül fojtotta el a felkelést. A megtorlás után a lengyel vezetés felismerte, hogy a társadalmi sérelmek további figyelmen kívül hagyása újabb robbanással fenyeget, és a párton belül megindult az átrendeződés. Edward Ochab képesnek bizonyult a kompromisszumra, lehetővé tette Władysław Gomułka visszatérését és a pártvezetés átalakítását. Ez nem jelentette a rendszer demokratizálását, de megnyitotta az utat a sztálinizmus legkárosabb gyakorlatainak ellenőrzött felszámolása előtt.
Magyarországon a reformok elmaradtak
Magyarországon Rákosi Mátyás görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz. Miután 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, Rákosi szabotálta az új szakasz politikáját, amely a terror enyhítését és gazdasági engedményeket ígért. Rákosi a korábbi bűneiért, a tisztogatásokban való részvétele ellenére is megőrizte első titkári tisztségét, ami egyre inkább elmélyítette a konfliktust. Malenkov moszkvai bukása után Nagy Imrét félreállították, majd kizárták a pártból, miközben a társadalom mind világosabban benne látta az alternatívát. Különös jelentősége volt a sztálinista terror emlékének és Rajk László 1949-es kivégzésének. A Petőfi Kör vitáiban egyre bátrabb bírálat kapott teret, és a múlt ismét aktuális politikai problémává vált: nemcsak azt kellett megválaszolni, mit kell megváltoztatni, hanem azt is, ki felelős a korábbi bűnökért. Rákosi csak 1956 júliusában távozott, utódja, Gerő Ernő azonban ugyanahhoz az irányzathoz tartozott, ami a polgárok számára nem jelentett hiteles megújulást. A döntéseket addig halogatták, míg végül az utca vette át a kezdeményezést.
A budapesti felkelés és a szovjet beavatkozás
A budapesti események október 23-án egyetemisták tüntetésével kezdődtek, akik Petőfi Sándor szobrától Bem József tábornok szoborához vonultak, Lengyelországgal való szolidaritást hirdető jelszavakat skandáltak, és a magyar zászlókból kivágták a népköztársaság címerét. A diákok tizenhat pontja Gerő Ernő eltávolítását, Nagy Imre visszatérését, a szovjet csapatok kivonását és az ország tényleges függetlenségét is követelte. A magyar hadsereg másképp reagált, mint a lengyel erők júniusban: egyes alakulatok haboztak, egyes katonák átálltak a felkelők oldalára, a laktanyák megnyitották fegyverraktáraikat, az Államvédelmi Hatóság emberei pedig a forradalmi tömeg elsőszámú célpontjai lettek. A szovjet beavatkozás első szakasza október 23–24-én kezdődött a magyar kommunista vezetés kérésére, ami még nem volt azonos a forradalom novemberi, teljes körű katonai leverésével. A szovjet tankok jelenléte azonban még inkább radikalizálta a magyar társadalmat, a pártapparátus pedig teljesen szétesett. A rendszer megmentését célzó beavatkozás valójában felgyorsította a rendszer felbomlását.
Reform vagy forradalom?
Poznań azt bizonyítja, hogy a lengyelek elszántan és bátran szembe tudtak szállni a kommunista erőszakkal, Budapest viszont nem azt bizonyítja, hogy a magyarok meggondolatlanok vagy politikailag éretlenek lettek volna. A lengyel rendszer képes volt saját struktúráin belül válságkezelő mechanizmust kialakítani, és bár nem adott a társadalomnak teljes szuverenitást vagy demokráciát, a változások elég jelentősek voltak ahhoz, hogy csökkentsék egy általános felkelés veszélyét. Magyarországon a reformok éveken át tartó blokkolása ellehetetlenített egy hasonló megoldást, és amikor a változás végül kikényszerült, a hatalom már nem tudta ellenőrzés alatt tartani sem a társadalmi várakozásokat, sem saját intézményeit. A lengyel október a korlátozott mozgástérért kötött kompromisszum, a magyar október pedig a nemzeti önrendelkezésért és a politikai szabadságért kibontakozó forradalom története lett.
