Pesti srácok, tankok és egy elmaradt meccs
Az 1956. október 23-i eseményekről, a forradalom napjairól és a megtorlásról gazdag fotó-, híradó- és dokumentumfilm-gyűjtemény áll rendelkezésre, a forradalom igazi, emberi arcát azonban a személyes visszaemlékezések adják. A 70. évforduló alkalmából négy egykori szereplő idézte fel élményeit.
Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke október 23-án tizenhárom és fél éves volt, az általános iskola nyolcadik osztályába járt. Édesanyja villamoskalauz volt, a fiú délutánonként az Oktogonnál várta utolsó járatát, majd együtt mentek az Orczy térre, ahol leszámolt a jegyekkel és a pénzzel. Október 23-án délután is kiment a Nyugatihoz, de a villamosok végig álltak a Nagykörúton. Az Oktogon előtt talált rá anyja kocsijára, amely meglepetésére üres volt. Kérdésére azt a választ kapta, hogy mindenütt tüntetés van, nem lehet átmenni a Margit hídon, és megvárják, míg vége lesz. Másnap reggel látta, hogy édesanyja ott fekszik mellette az ágyban, és nem ment dolgozni. Csak ekkor figyelt fel a lövöldözések zajára. Lement az utcára, füttyjelekkel összerángatta a szomszéd házakban lakó társakat, és megegyeztek, hogy nem mennek iskolába. Este a Váci úti Kossuth mozi előtt teherautókról zsírozott, papírba csomagolt puskákat és lőszereket osztogattak. Ő is összeszedett egy marékra valót, és fél zsákra való újságot is eltett. Amikor megalakult a Kádár-kormány, anyja figyelmeztette, dobja ki az újságokat és a lőszert, nehogy baj legyen, így hát mindent kidobott.
Sólyom László néhai köztársasági elnök 1956 októberében elsőéves gimnazista volt a pécsi Széchenyi István Gimnáziumban. Visszaemlékezése szerint október 24-én az iskola kivonult a Széchenyi térre tüntetni. Megőrizte egy Rákosi-szobor darabját, valamint a Nádor szálló tetejéről ledobott vörös csillag szilánkját. Amikor ismét elkezdődött az iskola, a biológiatanáruk behozta a Sorsunk című folyóirat 1944-es, a német megszállás után még megjelent számát, és felolvasta a szerkesztőségi cikket a passzív ellenállásról. December végéig naplót vezetett a történtekről, amelyet később gyermekeinek is odaadott olvasni.
Kilényi Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem néhai jogászprofesszora 1956 őszén harmadéves joghallgató volt a pesti jogi karon. A kari nemzetőrség tagjaként két váltásban teljesítettek huszonnégyórás őrszolgálatot. November 4-én ő volt az ügyeletes őrparancsnok, amikor reggel éktelen rakétázásra, lövöldözésre ébredtek. A jogi kar épületét megszállva tartották, a Szerb utca sarkán egy elhagyott lakásban még egy golyószórójuk is volt. Fél kilenc táján a Kálvin tér felől tankok jöttek. A díszterem felett, az első emeleti erkély kő mellvédjei mögött feküdt egy évfolyamtársával. Öt tank állt meg tíz-tizenöt méterre tőlük, és kísérteties lassúsággal rájuk szegezték az ágyúcsöveiket. Már dobni akarták a kézigránátokat, amikor belülről szóltak, hogy az V. kerületi nemzetőrség parancsnokságának utasítása szerint várják meg, amíg ők nyitnak tüzet. Ez mentette meg az életüket. Egy idő múlva a tankok visszahátráltak, hátramenetben végig rájuk szegezve az ágyújukat. Dél felé az egyetlen velük lévő oktató, a magyar jogtörténeti tanszék docense összehívta őket, és azt mondta: nem jönnek ENSZ-csapatok, a Nyugat megint cserbenhagyott minket, menjünk el. Végigmentek a kihalt városon, a Ferenciek terén elváltak egymástól.
Boross Péter egykori miniszterelnök 1956 őszén a Fővárosi Tanács ifjú tisztségviselője volt. Október 23-án kora délután egy barátja felhívta, hogy tüntetnek a Kossuth téren. Ő éppen a Fővárosi Tanács termelési értekezletén ült, amelynek gyorsan vége lett. Máig tisztán él benne a pillanat, amikor Sinkovits Imre a Nemzeti dal szavalásánál a „sehonnai bitang ember”-hez ért, és egy hang felüvöltött: Rákosi! Később Nagy Imre miniszterelnök lépett a mikrofonhoz, és amikor elvtársaknak szólította a tömeget, hatalmas tiltakozás volt a válasz. Szerinte ez a jelenet minden értékelő szövegnél jobban kifejezi 1956 igazi arculatát: nem volt semmi helye az „elvtársak” megszólításnak. Aznap este vendégeket vártak otthon, így nem ment tovább a rádióhoz. Ugyanilyen élénken él benne az a pillanat is, amikor Szepesi György síró hangon kérte, hogy mindenki menjen haza, mert különben elmarad a magyar–svéd válogatott labdarúgó-mérkőzés.
