A progresszív jövedelemadó: mítosz és a valóság
Az utóbbi másfél évtizedben gyakran hangzottak el kritikus észrevételek a 2011-ben bevezetett egykulcsos személyi jövedelemadó kapcsán. E kritika zöme arról szól, hogy az egykulcsos adómentesítési forma igazságtalan, szemben a progresszív adókkal, amelyek logikája szerint a gazdagabbaknak többet kellene fizetniük. A progresszív adóztatás azt takarja, hogy a jövedelem növekedésével párhuzamosan emelkedik az adókulcs is, ezzel pedig a felső osztály tehermentesítése érhető el, miközben a legnagyobb terhet a középosztály viseli. Az adórendszer 2010-es reformja, amely a 1988-as adótörvény módosításával kezdődött, részben megoldotta ezt a problémát, de továbbra is érdemes megvizsgálni a részleteket.
A jövedelemadó és a benne rejlő viták az aktuálisan több mint ötvenféle adót ötvöző rendszer egy csupán szűk szeletére vonatkoznak, kifejezetten a bruttó bérekhez köthető adózásra, míg a megtakarításokra, bankbetétek kamatára vonatkozó adók, amelyek eddig egykulcsos rendszerben működtek, gyakorlatilag figyelmen kívül maradnak. Az 1988-ban bevezetett adórendszer kulcsszereplője a lakosság, ám a 2010-es adóreform rengeteg átalakítást hozott magával, többet között az állami szolgáltatások csökkenését is.
2010-ben az országos összevont adóalap (bruttó bér) 8,4 ezermilliárd forintra rúgott. Ebből a bér összeget tíz egyenlő részre osztva, megfigyelhető lett, hogy a legkisebb jövedelemmel rendelkező rétegtől felfelé haladva mennyi a jövedelmi különbség. Érdemes látni, hogy a bérek arányát a létminimum is befolyásolja, ami 2010-ben egy fős háztartás esetén 79 ezer forint volt. A középtájon lévő nettó átlagbér éppen hogy átlépte a létminimum másfélszeresét; a negyedik jövedelmi tized nettó átlagjövedelme 180 ezer forint volt, míg a harmadik legmagasabb jövedelem 240 ezer forint.
A közalkalmazotti bértábla szerint többek között ennyi volt egy egyetemi professzor nettó jövedelme is, a legtöbbet kereső csoport átlagos nettó keresete pedig 350 ezer forintra rúgott. Ez az összeg, bármennyire is kedvezőnek tűnik, a létminimumhoz képest nem mutat nagyobb arányt, ezért felmerül a kérdés, mennyire volt elegendő a megélhetésre.
Miközben a minimálbér adómentességét biztosító adójóváírás megszűnt, a bérek kompenzációja megtérítette a kieső jövedelmet, így a legkevesebb keresők pozíciója is javult. Az egykulcsos adó bevezetésével valóban pozitív változások mentek végbe, amelyek segítettek a munkaerőpiac stagnálása ellen is, hiszen a jövedelemadó teljes mértékben elérte a munkával keresett jövedem legalizálását.
Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a legjobban kereső jövedelmi kategóriák alkalmazottai gyakran speciális, magasan képzett szaktudást igényelnek, így a bérkompenzáció mértékét érdemes összekapcsolni a munkaerőpiacalegilitással is. A fizetések skáláján a legalacsonyabb és legmagasabb bérektől való eltérés rendkívül korlátozott teret ad a progresszív adóztatásnak.
Összességében elmondható, hogy a jövedelemadó egykulcsos rendszere valóban nem tekinthető tökéletesen igazságosnak, de ennek ellenére a legbérből élő lakosság számára a legelőnyösebb megoldást nyújtja a rendszerváltás óta. A bérköltségek csökkentése pozitív hatással lesz a munkahelyek teremtésére is, e viszonylatban tehát az adópolitikai megoldások fontossága nem elhanyagolható.
A szerző pénzügyi jogász, egyetemi oktató. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
