„Mindig van lejjebb” – egy exheroinista vallomása arról, miért nem kell megvárni a mélypontot
Nem érdemes megvárni a mélypontot, mert mindig van lejjebb – hangsúlyozta Dudits Dénes terápiás szakember, egykori heroinista. Szerinte az olyan kijelentések, mint a „soha többé” vagy a „végleg leszokok”, eleinte mázsás súlyt jelentenek, és gyors bukást hozhatnak. A szakembert annak kapcsán kérdezték, hogy hétvégén első alkalommal rendezik meg Budapesten a Felépülési Menetet.
A rendezvény szervezői azt szeretnék üzenni: van remény, a felépülés lehetséges, és nem csak egyetlen út vezethet hozzá. Dudits Dénes szerint a menet azoknak is hasznos, akik már kilábalóban vannak, mert megmutatja, hogy szégyen nélkül vállalható a múlt, azoknak pedig, akik még küzdenek, erőt adhat, hogy nincsenek egyedül. A függők gyakran azt mondják maguknak, hogy mindenki iszik vagy drogozik, pedig sokan élnek boldogan szerhasználat nélkül – tette hozzá az Optima Online segítő felület alapítója. A menet nem tiltakozás, hanem ünnep, ahol a hozzátartozók is megtapasztalhatják, hogy a terhet nem kell egyedül cipelniük.
A szakember szerint a függőség gyakran emberi kapcsolatok sérüléséből ered, ezért a gyógyulás is azok rendezéséből fakadhat. Ha erre nincs mód, a szeretethiány okozta űrt másképp kell betölteni, ilyenkor a sorstársak szerepe felértékelődik. Külső segítségre azért is szükség van, mert a függő gyakran nem tudja reálisan érzékelni a helyzetét. Bár gyakran kapja azt a tanácsot, hogy „tedd meg magadért”, ez kevés motivációt ad, mert mélyen szégyent és értéktelenséget él át. Dudits Dénes tapasztalata szerint a hozzá fordulók gyakran egy másik embert és a vele való kapcsolat megmentését említik elsőként, saját magukat pedig az utolsó helyre teszik.
A megnyíláshoz nem kioktatásra, hanem biztonságos, hiteles és elfogadó közegre van szükség. Az egyik legnagyobb tévhit, hogy meg kell várni a mélypontot: egyrészt mindig van lejjebb, másrészt mire a szenvedélybeteg a gödör aljára ér, fizikailag, mentálisan, szociálisan és anyagilag is tönkremehet. Segítséget már akkor érdemes kérni, amikor az érintett látszólag még jól menedzseli az életét, de például alkoholra vagy drogokra van szüksége egy hétköznapi helyzet kezeléséhez.
A társadalom jelentős része még mindig morális kudarcnak vagy jellemgyengeségnek tartja a függőséget. Dudits Dénes felidézte Judith L. Landau neuropszichiáter magyarázatát: amíg nincs garantált megoldás egy problémára, addig tehetetlenség van, és inkább a szőnyeg alá söpörjük. A megbélyegzést gyakran nem is a szerhasználat, hanem az ahhoz társuló viselkedés váltja ki, például a hozzátartozók felé irányuló agresszió, a hazudozás vagy a bűnelkövetés. Az elmúlt években egyre több podcast, előadás és közösségi médiás poszt foglalkozik a témával, ami jelzi, hogy a társadalom igényli a párbeszédet. A kormány a költségvetésből 2 milliárd forintot szán prevencióra, kezelésre és ártalomcsökkentésre, ami azért fontos, mert az ellátórendszer több évtizedes hiányosságokkal küzd: szinte teljesen hiányzik az egyénekre szabott terápia, nincs időskorúakra specializálódott program, és a társuló mentális betegségek együttes kezelése is rendszerszintű akadályokba ütközik.
Első lépésként Dudits Dénes azt tanácsolja, hogy kicsiben érdemes kezdeni, mert a nagy szavak eleinte megugorhatatlan feladatot jelentenek. Hasznos utánanézni a függőség hátterének, a sóvárgásnak és a „kattogásnak”, beszélgetni egy már leállt felépülővel, elmenni a Felépülési Menetre vagy beülni egy önsegítő csoportba. Nem kell azonnal mindent megoldani: először belátásra és elfogadásra van szükség, arra, hogy az érintett ne tagadjon és ne védekezzen, hanem beismerje, hogy segítség kell. A felépülés nem egyetlen pillanat alatt megtörténő csoda, hanem apró, naponta meghozott döntések sorozata.
