A halál politikája – a gyász és a veszteség átalakulása
Régebben azt gondoltam, a gyásznak nincs politikája. Inkább intimitás és veszteség, szokása van, érzelmi telítettsége, rítusa. Ma már másképp érzékelem a köröttem bekövetkező halálokat. De van-e valóban politikája a halálnak? És ha igen, kik vezérlik, hová tartozik, és miért beszélünk róla egyre többet?
Akik a halált irányíthatónak tartják, az öregedést kihúzhatónak, a temetést gazdasági tényezőnek és az eutanáziát emberi jognak, azok miként férkőznek hozzá a személyes gyászhoz? Mit gondolnak arról, ami évezredek kultúráját jelentette: a túlvilág jelenvalóságáról, egy egyiptomi sírkamra titkáról vagy a csernovici zsidótemető borostyánnal benőtt fekete-fehér portréiról, a halott gyerekek századfordulós fotográfiáiról? Nádas Péter Saját halál című könyvében egy infarktusát túlélt ember nyelvkereséséről és kudarcáról ír – a halálnak nincs végleges nyelve, és nem a mi kezünkben van a halálunk.
Ma a halál politika. Kemény, törhetetlen útja van, technikai gondolat, nevezzük természettudománynak, biopolitikának. Nincs személye, és nincs bőre, teste, vesztesége. A halál politikája a hatalom a test felett, az életünk felett. Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet, mint amikor nem ismerjük a halálunk óráját, de az orvos már várja a kaszást. Fehér köpenyben áll az ágyunknál, és viziten egy idegen nyelven súgja oda a kollégájának.
A halálnál már csak a gyász volna fontosabb. A veszteség kifejezése a temetés, a halál metaforája és szimbolikája, mely minden kultúrának egyedi gazdagsága. Ami ma sokszor szétszóratás, integetés egy hajóban a Dunán, vagy egy polcra helyezett urna hamuval. A gyász egy Facebook-sötétítés vagy Insta-gyertya. Régen mauzóleum volt, kő és kőkereszt, kőváza.
Nemrég Gyimesben jártam, kerestem a siratóasszonyokat. Küldözgettek mindenhova, felmásztam a fatemplomhoz, becsöngettem asszonyokhoz. Vagy hallgatás fogadott, vagy fejcsóválás. Megtudtam a sugdolózásból, hogy siratóasszonyok már nincsenek, illetve vannak, csak nem sirathatnak. Megirigyelték őket, elvették a munkájukat: nem azért nem siratnak, mert a gyászolók nem akarják őket hallani, hanem mert a siratásnak gazdaságtana van, és mások szeretnék bezsebelni a gyászpénzt.
A siratás közösségi, recitáló tevékenység. Kevés szebbet láttam vagy hallottam életemben a halálról, mint a gyimesi siratókat. A siratás az élőknek szól, a halott mondatja el magáról. Ha elveszik a gyászt az emberektől, vagy a halál idejét a haldokló testtől, akkor végképp kikerül kezünkből az élet. A halálnak hagyománya van és értelme, a gyásznak szokása, a halál idejének pedig eljövetele. Ha az ember istent játszik, akkor a halálában semmi katartikus és drámai nem marad. A halál politikája egy elmaradt temetés lesz.
