Kiss Judit Ágnes regénye a tanári pálya és egy női sors három évtizedéről
Izabella, a fiatal pedagógus nagy tervekkel érkezik első munkahelyére a rendszerváltás éveiben. Pályáját három évtizeden át követjük iskoláról iskolára, és figyelhetjük, hogyan őrli fel az egyre embertelenebb rendszer szakmai elhivatottságát és magánéletét is. Kiss Judit Ágnes regényének lapjain mind fölfedezhetjük iskoláink jól ismert figuráit és történéseit, de a szerző nem éri be egyszerű tablóval: női sors, pedagógusi pálya és változó generációk is helyet kapnak a kötetben.
A Csókolom, tanárnő című regényt az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon 2026. október 17-én mutatták be. A Kalligram kötetét már ott kézbe lehetett venni: a hátsó borító szerint a pedagógusi pálya fontosságát bemutató „tanárregényt” kap az olvasó. Ez azonban sokkal több annál, mert benne van egy hivatástól független női sors, a generációs teher vagy ajándék, egy független szellem kifáradása, és a magyar oktatási rendszer elmúlt harminc éve.
Egy tanárnő élete és a rendszerrel vívott harc
Izabella – a szerző, az évtizedekig tanító Kiss Judit Ágnes alteregója – édesanyja és nagymamája is tanár volt, így némi berzenkedés után ő is a pedagógusi pályát választja. Fiatal felnőttkora a rendszerváltás idején kezdődik, napfényesen: lelkesen, kreatívan, a gyerekek rajongásától övezve indítja tanári pályáját, ám ami működik a katedráról a kiskorúakkal, az nem tetszik a vezetésnek. Szinte semmilyen rendszerű iskolában nem találja meg a helyét, pedig megjár konzervatív vidékitől kezdve fővárosi elit egyházit is.
A kollégák irigységét némileg kompenzálja a gyerekek szeretete, de a rendszerrel szembeni állandó szélmalomharc ideg-, lélek- és testörlő. A regény végére Izabella kiég, az évek múlásával elveszíti lelkesedését, frissességét és motivációját. Aki ki akar törni, aki egyedi, humánus módszerekkel próbálkozik, azt felzabálja a középszer.
Izabella azonban nem csak tanár: egy szeretetre vágyó nő is, aki próbál segíteni édesanyjának, és ezzel párhuzamosan próbál tőle függetlenedni is. Vidékre költözik, mások lelkét ápolja, lelkesen eljár táncolni, színházat szervez, és közben szeretne társat is, hogy ne csak a munkáról szóljon az élete. Ez a törekvés szinte biztos kudarcra ítélt, nem azért, mert tanár és ezért elfoglaltabb bárkinél, hanem mert ez a hivatása: szívét-lelkét beleteszi. Ha éjszaka hívja egy diákja, éjszaka beszél vele, és ha szembe kell szállnia mindenkivel, akkor is kiáll a gyerekekért és az értékekért, amiket át akar adni nekik.
Merev rendszer, pragmatikus gyerekek
Amikor Izabella tanítani kezd, rengeteg falba ütközik, valamint vaskalapos, idős, kiégett kollégába. Nekik nem hivatásuk az oktatás, csak keserűen, összeszorított szájjal túlélnek, és kivetik maguk közül, aki többet akar, aki a gyerekekre is figyel. Valahol legbelül mélyen tudják, hogy Izabellának van igaza, de nincs már erejük ehhez, ha családjuk van, ha szánalmas fizetést visznek haza, ha annyira idegesítők a gyerekek.
A regény végére már Izabella sem ugyanolyan, mint az elején: lelkesedése apad, a gyerekek is megváltoznak, és nincs respektje a tanárnak. „Lúzer”, aki erre a pályára lép, egyébként meg ne tanítson mellékes dolgokat, színjátszást, vagy olyan regényelemzést, ami nem lesz az érettségin – csak az kell, ami a vizsgán alap. Ilyen generációkat sikerült kitermelni a magyar oktatásnak.
Szomorú, hogy kevés olyan nemzedéket láttunk felnőni, amelyik szeretett iskolába járni vagy várta volna a szeptembert, és tragikus, hogy kevés az olyan szakértői gárda, amely a gyerekek igényeit nézve tudja: az iskolában nem kényszeres terrort kellene lenyomni a gyerekek torkán, hanem integrált, érdekes tudásanyaggal ki kell őket nyitni a világra. Rejtély, hogyan és miért sikkadt el mindig a pedagógia fontossága, pedig ez az egyik legfontosabb dolog életünkben. Mindez benne van Kiss Judit Ágnes regényében – olvasásra ajánlott.
