„Robbantsátok fel a hidat!” – megrázó részletek az 1956-os olimpiai csapat drámájáról
Életre szóló titkok, titkos telefonvonalak és hajnali ávós razzia: az 1956-os melbourne-i olimpia magyar hősei nemcsak a páston, hanem a történelem legzivatarosabb heteiben is az életükért küzdöttek. Sákovicsné Dömölky Lídia és Kamuti Jenő idézi fel, hogyan jutott ki a magyar csapat a forradalom kellős közepén Ausztráliába, és milyen kegyetlen árat fizettek mindezért az otthon maradottak.
Sákovicsné Dömölky Lídia az 1956-os melbourne-i olimpia nagyon kevés, még élő magyar résztvevőjének egyike. Az olimpiai és világbajnok tőrvívó március 9-én ünnepelte 91. születésnapját. A bajnoknő felidézte, hogy az olimpiai csapat Tatán edzőtáborozott, ahol az utolsó simításokat végezték az olimpia előtt. Húszéves volt, de már 1955-ben, tizenkilenc évesen a római világbajnokságon egyéniben és csapatban is aranyérmes lett, az olimpia nagy esélyesének számított.
Akkoriban még nem volt mobiltelefon, az edzőtábornak egyetlen vonalas telefonja volt, egész nap sorban álltak a készüléknél, hogy haza tudjanak telefonálni. A sportolók azonban kerülő utat találtak: Kamuti Jenő édesapja a MÁV vezérigazgatója volt, és a Tata-Tóváros vasútállomás úgynevezett amerikai vonallal is rendelkezett, így oda jártak telefonálni, nem kellett sorban állniuk.
Október 23-án egy konvojjal felvitték az egész olimpiai csapatot Budapestre, a margitszigeti Nagyszállóba. Ott várták az Air France chartergépét, amely elvitte volna a sportolókat Melbourne-be, de a franciák nem merték megkockáztatni az utat a forrongó Budapestre, ehelyett azt javasolták, hogy a magyarok jussanak el Prágába, és majd oda küldik a repülőgépet.
A sportolók azon tanakodtak, menjenek-e Melbourne-be, vagy maradjanak, mivel tesznek jót a forradalomnak és a nemzetnek. Végül abban maradtak, hogy utazzanak ki, szerepeljenek tudásukhoz mérten a lehető legjobban, és ha dicsőséget szereznek a hazának, azzal használnak a legtöbbet. Úgy emlékszik, mindnyájan a kiutazás mellett voksoltak, egyedül Iharos Sándor, a világ legjobb hosszútávfutója nem vállalta a kiutazást, és október 31-én jelentette be, hogy nem utazik.
A csehszlovák hatóságok nem engedték meg, hogy a magyarok Prágába utazzanak, féltek attól, hogy egy szikra kirobbantja náluk is a felkelést. Nymburkot jelölték meg desztinációként, ahová a MÁV különvonatával utaztak volna, de a vasutasok sztrájkoltak, így Ikarus buszokkal jutottak el Nymburkba. Nádori Lászlónak, az Országos Testnevelési és Sportbizottság munkatársának jó kapcsolatai voltak a csehekkel, az ő kérésére letették a kauciót az Air France-nak, elhárult az akadály a kiutazás elől.
Nymburkban kellett átélniük november negyedikét, a forradalom bukásának napját. Dömölky Lídia szerint az 1956-os csapat erősebb volt még az 1952-esnél is, pedig Helsinkiben tizenhat aranyérmet szereztek, ennek ismeretében a kilenc melbourne-i győzelem fantasztikus bravúr. Lidi toronymagas esélyes volt, de az otthonról érkező rémes hírek okozta aggodalmak közepette már az első körben kikapott egyetlen tussal a brit Gillian Sheentől, aki később meg sem állt az aranyéremig.
Kamuti Jenő október 23-án Pesten tartózkodott, orvosegyetemista volt, délelőtt még bent volt az egyetemen, délután pedig le kellett volna mennie Tatára, az edzőtáborba, mert tizenkilenc évesen ő is olimpiai kerettag volt, de már nem ment le, mert közben kitört a forradalom. A Ráday utca 49-ben laktak, délután négy óra felé elindultak a Múzeumkertbe, majd a Bródy Sándor utcába, a Rádió épületéhez, ahol rövidesen eldördültek az első puskalövések. Édesapja telefonon hívta, hogy a MÁV székházában megalakult a vasút forradalmi bizottsága, amelynek idősb Kamuti Jenő lett az elnöke, és arra kérte fiát és öccsét, Lacit, hogy maradjanak otthon, mert az utca veszélyes.
Édesapja a MÁV vezérigazgatójaként Nagy Imre miniszterelnök közvetlen munkatársa volt, hiszen a vasút már akkor is stratégiai ágazat volt. A fekete vonal a csapi határállomással is biztosította a telefonösszeköttetést, így apjáék tudtak arról, hogy a határ túlsó oldalán gyülekeznek az orosz tankok. Ezért apja utasította az ott szolgálatot teljesítő vasutasokat, hogy robbantsák fel a csapi vasúti hidat, erre azonban már nem volt idejük.
Idősebb Kamutit elérte a megtorlás hulláma a forradalom bukása után. Az egyik koratavaszi éjszakán hajnali kettőkor rájuk törték a lakás ajtaját az ávósok a hatósági tanú, a házmester kíséretében. Rögtön a könyvespolchoz mentek, és az egyik detektív bedugott egy százdollárost az egyik könyv lapjai közé, majd diadalordítás kíséretében felfedezte a bűnjelet. Az ilyesmiért, valutacsempészésért akkoriban akár még ki is végezhették az embert. Apját is elvitték, és kilenc hónapon át azt sem tudták, hogy él-e vagy hal. Végül fia közbenjárására kiengedték a börtönből, de az a kilenc hónap kilenc évnek tűnt a Kamuti család számára.
