Puzsér és FAM nem kertel, nem szépít, mindenhol áldozatok vannak, mindenfelé
Az eskü címmel mutatták be Farkas Márton Attila és Puzsér Róbert A zsidók szégyene című könyvének színházi adaptációját az Inga Kultúrkávézóban 2026. október 18-án. A Tűzoltó Teátrumban bemutatott történet egy holokausztagadó professzor peréről szól, akit egy zsidó ügyvéd próbál megmenteni a börtönbüntetéstől.
A középpontban az a kérdés áll, hogy Joseph Grosswald (Laki Menyhért) zsidó ügyvéd képviselheti-e, megmentheti-e a börtönbüntetéstől a holokauszttagadó professzort, Hans-Jürgen Geyert (Incze József). Az előadásban számtalan morális kérdés merül fel, amelyek mind erre az egyetlen dilemmára vezethetők vissza.
A hangszórókból Puzsér Róbert hangja ajánlja a figyelmünkbe a történetet, miközben arra kéri a nézőket, hogy ne fotózzanak, ne filmezzenek, és tegyék repülőgép üzemmódba a telefont. Prieger Zsolt szinte szimfonikus dalbetéteket írt Az eskühöz, a hatás filmszerű.
Az Inga Kultúrkávézó színpada kicsi és szűk, a díszlet jelzett: székek, asztal, plexi, amely a börtön beszélőjét szimbolizálja. A nézőtér eleje tárgyalóteremmé alakítható vagy éppen kocsmává, csak pult kell hozzá. Ebben a térben még fókuszáltabb a történet, a színpadi változat Kriszt László rendezésében mintegy 90 perc.
Az eskü erejét nem a színpadi mozgás adja, hanem a fő morális kérdés: belefér-e a szólásszabadságba, ha valaki tagadja a holokausztot. A történet Ausztriában játszódik, ahol az 1947-es Tilalmi törvény betiltotta a náci pártot, és fellép azokkal szemben, akik nyíltan náci eszméket terjesztenek vagy tagadják a holokausztot. A holokausztagadásért sok országban jár börtönbüntetés, másutt nem; az USA-ban az alkotmány tiltja az ilyen korlátozásokat.
A történet a sajtó- és szólásszabadság korlátozásának problematikájára épül, valamint arra, hogy a holokauszt-túlélő családban nevelkedő Grosswald az apja sírjánál megesküszik arra, hogy ügyvédként mindig az elesetteket és a jogfosztottakat segíti. Az esküje tartja fogva akkor is, amikor a bíróság előtt a holokauszttagadó professzort védi.
Ezzel mindenkinek az ellenszenvét kiváltja: elveszíti a családját, kamarai tagsága megszűnik, a nácik is gyűlölik, és még az anyja is megtagadja, halottnak nevezi. Hannát Márton Eszter alakítja, rezignált jelenléte az értetlenségből születő ridegség és kirekesztés példázata. Grosswaldot ráadásul Geyer is gyűlöli, megveti.
Az előadásból jól körvonalazódik a két férfi egymás iránti ellenszenve, és az is, hogy a két világ, amiben élnek, soha semmilyen módon nem fedi egymást. Geyer kirendelt védőt is kaphatna, az osztrák nácik is küldenek hozzá ügyvédet, Grosswald pedig hagyhatná az egészet. Az ösztönei azt súgják, hogy Geyer a lelke mélyén náci, csak olyan, aki gyáva ezt nyíltan vállalni. Ezt a fejéhez is vágja, és ez az előadás egyik csúcspontja.
A színpadon morális kiskáté, érvek és ellenérvek ütközésének vagyunk szemtanúi. A kérdések arra irányulnak, hogy lehet-e, szabad-e, morális-e, törvényszerű-e mindez. Felmerül, hogy a demokráciába belefér-e, ha valaki ordas eszméket vall, gondol, mond vagy hazudik; és ha egy közösség lemond arról, hogy ezekhez bárkinek joga legyen, akkor semmiben nem különbözik azoktól a hatalmi rendszerektől, amelyek ezektől a jogoktól bárkit megfosztanak.
Az előadás másik fontos pillanata, amikor Grosswald azzal érvel az 1947-es Tilalmi törvény hibája mellett, hogy ha nincsen bűncselekmény – mert a holokauszt tagadása lehet ostoba következtetés, történészi vakság, téveszme –, akkor miért járna érte büntetés. A válasz mindvégig benne van: itt csak áldozatok vannak, mindenfelé.
Az eskü nem kertel, nem szépít, nem kozmetikázik. A gonosz ellentéte nem jóságos, ahogyan a szenvedés tükörképe sem a boldogság. Ez a történet annyira emberi, hogy a szégyen és megszégyenítés után tényleg csak belehalni lehet.
