Mohácsi János új előadása az 1956-os forradalomról a veszprémi Kabóca Bábszínházzal
Ha Mohácsi János 1956-ról rendez előadást, az eseményszámba megy. A Kabóca Bábszínház csapatával létrehozott 56 26, avagy A vak csillag című produkciót a veszprémi Hangvillában mutatták be, erős, felkavaró és gondolatébresztő hatással.
A darab a Mendelssohn Kamarazenekar játékával indul, a négy zenész végig aktív marad a színpadon. A muzsika tempót ad, ritmust, lüktetést kölcsönöz a jeleneteknek, és erősen hozzátesz a cselekményhez akkor is, amikor lőnek, lincselnek, vagy épp a kevés nyugodalmas pillanatban lazítanak a szereplők.
A történet népmesei fordulatokkal halad, a nyelvi síkok már az elején összekeverednek. A narrátor elmondja, hogy hőseink a vasfüggönyön innen, a hidegháborún túl élnek, az 50-es évek Magyarországán, ahol a szocializmus épül, de amit nappal felépítenek, az éjjel leomlik, amit éjjel építenek, az nappal dől le.
Itt éli életét a főszereplő, Pusztai Palkó és családja, valamint a Teleki téri népség és a katonaság, akik a maguk módján boldogulnak, csak néha csattan el egy-két hatósági pofon. Egy alkalommal azonban kiszabadul a betyár butykosból az igazságkereső és -osztó Sobri Jóska szelleme, s nyomban kitör az 56-os forradalom: lövik a pártházat, ledöntik Sztálin szobrát, Molotov-koktélt gyártanak, a pártház előtti téren pedig fellógatnak egy ÁVH-st és kivágják a szívét.
A történéseket szinte alig lehet követni, olyan gyorsan öltöznek át a háttérben a színészek és kezdenek új jelenetbe, a bábokról nem is beszélve. A narrátor mindig más, a színpad elején álló régimódi mikrofonba beszél, mint egy konferanszié: így jutunk el november 4-ig, Nagy Imre segélykérő beszédéig, majd a bebábozódott házmesternőből Kádár Jánossá váló pillangóig, akinek szárnyát harckocsik díszítik, mígnem elhangzik a mikrofonba mondott végső tanulság.
Mohácsi János ezúttal is megszokott alkotótársaival dolgozott: az író, dramaturg Mohácsi Istvánnal, a bábtervező Mohácsi Andrással, a zeneszerző, koreográfus Kovács Mártonnal, a díszlettervező Khell Zsolttal és a jelmeztervező Szűcs Edittel. A zene sodró, magával ragadó, a színészek mindent beleadnak: énekelnek, pontos koreográfiára mozognak, profin kezelik a bábokat, amelyek főként akkor jönnek jól, amikor valami brutális történik egy-egy szeplővel, a színpad előtt pedig nő a bábokból épülő hullahegy. A felszedett utcaköveken dobolva elementáris hatást érnek el.
A színpadi energia átjön, az előadás mégis meg-megbicsaklik, főként a suta nyelvi megoldásokra kaphatja fel a fejét a néző. Értem, hogy a kisemberek hangján szól az igaz mese, de az olyan fordulatok, mint hogy „a szocializmust most már abba kéne fejezni”, vagy hogy „ha nem vagyok Windischgrätz”, vagy amikor „krézi gránátot” emlegetnek, inkább kínosak, mint szellemesek.
Hasonlóan bántó az is, ahogyan a mikrofonba az aktuális beszélő a nézőtér felé fordulva összefoglalja a lényeget, a tanulságot: hogy bizony, a szív kivágása megtörtént, és bizony, a Sobri Jóska szelleme által itt hagyott levegőből időnként még most is nagyot szippantunk, ilyenkor szoktak bekövetkezni a rendszerváltozások.
A darab egyik alapállítása, hogy ami 1956-ban – mindkét oldalon – történt, az tragédia, halomra ölték egymást a magyarok. Felsejlik az elszámoltatás kérdése is, és az ügynökakták nyilvánossá tételének árnyékában az egyik szereplő nekiszegezi a másiknak: bizony, mindenki bűnös, aki együttműködött a hatalommal, még az anyja is, akit beszerveztek.
Lenne tehát miről gondolkodni, van mivel szembenézni didaxis nélkül is, és még az is lehet, hogy ez a nyelvi regiszter betalál a közönség nagy részénél – az előadás végi ováció legalábbis ezt jelezte. Mohácsi János korábbi, témába vágó rendezése, a 2006-ban Kaposváron bemutatott 56 06 / Őrült lélek, vert hadak kisebbfajta botrányt kavart, mert a felháborodók szerint azt állította, hogy Tóth Ilonka gyilkos volt. Anélkül, hogy ezt a vitát megnyitnánk, kijelenthető, hogy az akkori előadás szellemi folytatásának tekintett 56 26, avagy A vak csillag című produkciónak nem lesz ekkora visszhangja.
