Szadista élvezettel írt a halálról a Strega-díjas olasz író
„Szinte szadista módon szórakoztam” – fogalmazott Michele Mari olasz író, amikor legújabb regényéről kérdezték. A hetvenéves szerző hazájában évtizedek óta sajátos jelenségnek számít, Magyarországon azonban szinte teljesen ismeretlen: egyetlen könyve sem jelent meg magyar fordításban. Legújabb kötete, az I convitati di pietra idén hozta meg számára Olaszország legrangosabb irodalmi elismerését, a Premio Stregát.
A regény harminc egykori osztálytársról szól, akik évről évre összegyűlnek egy vacsorára, miközben az idő múlásával egyre kevesebben ülnek az asztalnál. A szereplők közös pénzalapot hoznak létre, amely végül azoké lesz, akik utolsóként maradnak életben. Mari szerint nem társadalmi regényt akart írni, egyszerűen azt a jómódú milánói polgári közeget ismerte közelről, amelyből maga is származik.
A szereplőkkel korántsem bánt kíméletesen: mániáikat, rögeszméiket és rossz számításaikat szándékosan felnagyította. „Kicsit úgy bántam velük, mintha tudós lennék, aki kísérleti egerekkel dolgozik a laboratóriumban” – mondta. A könyvet hetvenévesen írta meg, és úgy érzi, negyvenévesen még nem születhetett volna meg: szüksége volt az időbeli távolságra, hogy a történet kezdetének időszakára már „mitikus és legendás” korszakként tekinthessen.
Arra a kérdésre, mit tud a halálról hetvenévesen, amit negyvenévesen még nem tudott, végül inkább az idő múlásáról beszélt. Elmondása szerint hetvenévesen érezte először valódi összetartozást az osztályával, amit tizennyolc évesen és azutáni évtizedekben sem tapasztalt. Az I convitati di pietrában mégis éppen arról ír, amit a saját életében igyekszik távol tartani magától. Mari szerint erre azért volt képes, mert a halált humorral, egy fekete komédia részeként kezelte, nem metafizikai eseményként, hanem a szereplőkkel történő szerencsétlenségek egyik összetevőjeként.
A regény szereplői között magyar olvasóként különösen könnyű megakadni egy néven: Báthory. Mari megerősítette: néhány évvel korábban olvasott egy életrajzot a grófnőről, akinek története erős benyomást tett rá. A regényhez egy titokzatos, kissé egzotikus figurát keresett, idegen hangzású névvel, sápadt arccal és fekete ruhában, így esett a választása Báthoryra. Titkos Báthory-szálat azonban nem rejtett a regénybe, és a szereplő végül nem marad utolsaként életben.
A Premio Strega előtti hetekben nemcsak Mari regénye került az olasz sajtó figyelmének középpontjába. Vita alakult ki a 2023-ban elhunyt íróról, Michela Murgiáról tett megjegyzései miatt, amelyeket többen szexistának értelmeztek. Mari szerint az eredeti megjegyzéseket túlértelmezték és felnagyították, szavait nem vonta vissza, és visszautasította a szexista értelmezést. Állítása szerint közvetve saját magáról is beszélt, arról, milyen nehézséget jelentett neki fiatalon, amikor kívülállónak érezte magát azok között, akik meghatározzák a viselkedés szabályait. A beszélgetést magánbeszélgetésnek tekintette, ezért sérelmezte, hogy nyilvánosságra került, és amikor látta, milyen vita alakult ki, inkább kivonult belőle.
A Strega-győzelem alapvetően megváltoztatta az olvasótáborának méretét: az I convitati di pietra átlépte a százezres példányszámot. Mari becslése szerint ebből körülbelül tízezren lehetnek a régi olvasói, a többi kilencvenezer most találkozik vele először. A szerző a díj körüli időszakot „nagy darálóként” élte meg, ahol viták, médiafigyelem és folyamatos utazás követték egymást.
Mivel egyetlen könyve sem jelent meg magyarul, adódott a kérdés: ha egy budapesti kiadó egyetlen könyvvel kezdene, melyiket választaná? Mari három címet említett: az 1997-es Tu, sanguinosa infanziát, a 2007-es Verderamét, valamint a Pink Floyd világát újrateremtő Rosso Floydot. Utóbbit tartja talán a leginkább nemzetközi könyvének.
Arra a kérdésre, mit szeretne, mit tudjon róla az a magyar olvasó, aki az interjú előtt még a nevét sem ismerte, egy történetet idézett fel: kilencéves volt, amikor megírta első könyvét, a L’incubo nel treno című rövid horrortörténetet, amelyet karácsonyra az apjának ajándékozott. Több mint harminc évvel később édesapja, Enzo Mari nyolcvanpéldányos fakszimile kiadást készíttetett belőle, és visszaadta fiának.
Mari elmondása szerint számára az írás mindig alapvető dolog volt, és kezdettől párhuzamosan létezett az olvasással. Az írást mégsem tekinti terápiának, de amíg dolgozik egy könyvön, egészen más állapotba kerül: az írás örömet, energiát és önbizalmat ad. „Amikor írok, jobban érzem magam, jobb embernek érzem magam” – fogalmazott. Ez az intenzitás azonban a könyv befejezésével kialszik, ezért két könyv között gyakran több mint egy évig egyáltalán nem ír.
