Forradalom árnyékában, családi titkok között nőtt fel, mégis a világ tetejére jutott
Octavio Paz a 20. századi latin-amerikai irodalom egyik meghatározó alakja volt, költőként és esszéistaként az identitás, a magány, a szerelem és Mexikó történelme egyaránt foglalkoztatta. 1914-ben született, és 1998-ban halt meg. 1990. október 11-én jelentették be, hogy neki ítélik az irodalmi Nobel-díjat.
„A történelem egy dolog, az életünk pedig valami más” – mondta Paz, aki szerint bármilyen háborúk és forradalmak zajlanak körülöttünk, az emberek közben ugyanúgy élnek, dolgoznak, szeretnek, meghalnak, megbetegszenek, barátokat szereznek, és megélik a maguk örömeit és szomorúságait.
A mexikói költő, esszéista és diplomata életművében a költészet, Mexikó történelme, az identitás és az emberi magány kérdései újra és újra összekapcsolódtak. 1990. október 11-én neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, szenvedélyes, tág horizontú írásművészetéért, amelyet érzéki intelligencia és humanista integritás jellemez.
Az évforduló apropóján érdemes felidézni azt a nagyinterjút, amelyet Paz a Nobel-díj évében adott a The Paris Review-nak. A beszélgetésben nemcsak irodalomról és történelemről, hanem gyerekkoráról, családjáról és arról a Mexikóról is beszélt, amelyből íróként elindult. Magyarul is több műve olvasható, megjelent többek között a Napköve, a Fekete sugarak, a Meztelen jelenés, valamint a Futóhomok / Rappaccini lánya.
„Nos, túléltem, és azt hiszem, ennyi elég”
Paz 1914-ben született, a mexikói forradalom éveiben és az első világháború kezdetén. Amikor arról kérdezték, tud-e valami jót mondani a huszadik századról, először csak ennyit felelt: Nos, túléltem, és azt hiszem, ennyi elég. Majd komolyabbra fordította a szót.
A mi századunk szörnyű volt, az egyik legszomorúbb az egyetemes történelemben, de az életünk mindig többé-kevésbé ugyanolyan volt. A magánélet nem történelmi. Úgy vélte, a történelem inkább az a közeg, amelyben az ember élete zajlik, miközben a legfontosabb tapasztalatok nem változnak együtt a politikai rendszerekkel és korszakokkal.
„A történelem a mi tájunk vagy környezetünk, és mi átéljük. De az igazi dráma, az igazi komédia is bennünk van” – fogalmazott.
Két múlt között nőtt fel
Gyerekkorának meghatározó helyszíne Mixcoac volt, amely ma Mexikóváros része, akkor azonban még kis településnek számított. Paz emlékeiben régi templomok, kertek és a Kolumbusz előtti világ maradványai éltek. „Mixoac ma Mexikóváros egy meglehetősen csúnya külvárosa, de gyerekkoromban még egy kis falu volt. Egy nagyon régi falu, a Kolumbusz előtti időkből.”
Paz családjáról is személyesen beszélt. Apja mexikói, anyja spanyol volt, velük élt egy különc nagynéni, nagyapja pedig ügyvéd és sikeres regényíró volt. „Apám mexikói volt, anyám spanyol. Egy nagynéném élt velünk – meglehetősen különc, ahogy a nagynénektől elvárják, és a maga abszurd módján költői. A nagyapám ügyvéd és író volt, népszerű regényíró. Sőt, egy időben az egyik bestsellerének eladásából éltünk.”
A mixcoaci ház is nagyapjáé volt, akinek könyvtára meghatározó élményt jelentett Paz számára. Már gyerekként szabadon olvashatott benne, és ott ismerkedett meg a spanyol és latin-amerikai irodalommal. Apjától másfajta örökséget kapott. Idősebb Octavio Paz Emiliano Zapata forradalmi mozgalmához kötődött, így a politika és a társadalmi kérdések már korán jelen voltak a család életében.
Ez a két világ később is végigkísérte Pazt. Költőként és esszéistaként az ember belső tapasztalata, az identitás és a magány foglalkoztatta, közéleti gondolkodóként viszont saját korának konfliktusaiból sem vonta ki magát. 1968-ban lemondott diplomáciai tisztségéről, tiltakozásul a mexikóvárosi diáktüntetések véres leverése miatt. 1990-ben pedig megkapta az irodalmi Nobel-díjat – évtizedekkel azután, hogy nagyapja mixcoaci könyvtárában először kezdett el barangolni az irodalom világában.
