Elvették az arcát, tönkretették az életét, de a bosszúja gyomorforgató lett
A testhorror az elmúlt években reneszánszát éli, és az olyan címek, mint a Titán, A csúf mostohatestvér vagy A szer bizonyították, hogy bőven van potenciál ebben az alműfajban. Egy fokkal meglepőbb, hogy a DC is belekóstolt a zsánerbe az Agyagpofával, ráadásul nem is rosszul.
Matt Hagen feltörekvő filmsztár, aki Gotham nyomornegyedéből kitörve jutott el Hollywoodba. Friss Oscar-jelöltként hazatér ünnepelni, ám a helyi gengszterfőnök szeretőjének ágyában köt ki, amit a maffiózó nem néz jó szemmel. Matt arcát összevagdossák, nevét bemocskolják, és pillanatok alatt mindent elveszít. Hősünk megismerkedik egy Caitlyn Corr nevű orvossal, aki egy kísérleti nanotechnológiás módszerrel talán helyre tudja állítani Matt arcát. A kúra elsőre csodával határos sikernek tűnik, csak előjönnek bizonyos mellékhatások.
Az újraindult DC univerzum szénája finoman szólva sem áll jól. A Superman noha decens siker lett, a Supergirl gigabuktája után számos részletet újra kellett terveznie a James Gunn vezette képregényes részlegnek. Az Agyagpofa kicsit más tészta, sokkal kísérletezősebb produkció, kevés pénzből készült, így a kockázat is kisebb. A rendezői székben James Watkins ült, aki bizonyított már a horror szcénában az Eden Lake-kel vagy A fekete ruhás nővel, legutóbb pedig a Szádra ne vedd képében mutatta meg, hogy nem veszett el a stílusa. Szintén jó ómennek bizonyult, hogy a forgatókönyvet Mike Flanagan vetette papírra.
A felvezetés minimális, nincsenek kiforrott jellemrajzok és hosszú expozíció, nagyon hamar felvázolják, hogy Matt rosszkor van rossz helyen, amiért nagy árat fizet. Szintén néhány jelenetben elintézik az ellehetetlenítését, és máris egy bosszúsztori közepén találjuk magunkat. Feltűnik a színen az orvosnő, elindul a nanoterápia, és Matt élete kegyetlen hullámvasúttá válik. A tempó kétségtelenül jó, kicsit talán túl gyors is. Érezhető, hogy vágtak a filmből, ami zavaró, mert szükség lett volna egy kis háttérre. A cselekmény szintén kiszámítható, hamar meg lehet jósolni, kire milyen sors vár, illetve milyen események vezetnek idáig. A szerelmi szál nemkülönben kikövetkeztethető az alapanyag ismerete nélkül is, itt lehet leginkább érezni Flanagan drámaírói vénáját, ugyanakkor kár lenne azt állítani, hogy érzelmileg összetett az Agyagpofa.
Az erények képesek kompenzálni a hibákat. Az alig több mint 100 perces játékidő lendülete végig kitart, az összkép szórakoztató, és az erőszakosságban nincs finomkodás. Olyannyira, hogy az Agyagpofa erősen feszegeti a határokat, főleg az első felében. Matt megcsonkítása, a helyreállító műtétek vagy a repülős jelenet tartogat feszengős, felszisszenős pillanatokat, de olyan is volt, aki elfordította a fejét a vászontól a borzalmak láttán. Később ez a fajta brutalitás inkább képregényes erőszakba fordul, ami egy fokkal fogyaszthatóbb, noha tény, hogy kell gyomor a filmhez, ám ez remekül áll neki.
A másik erős húzás maga a bosszúhadjárat, ahogy Matt felfedezi a képességeit, kihasználja és vissza is él vele. A zárás megágyaz egy esetleges folytatásnak, vagy akár vendégszereplésnek egy jövőbeni Batman-filmhez, elvégre Matt Hagen a denevérember egyik legismertebb ellenfele. Az Agyagpofa a DC különálló, kísérletezősebb projektjei közé sorolható, úgy, mint anno a Joker, noha akkora kulturális fenomén biztosan nem lesz. Mindenképp becsülendő, hogy a stáb nem fogta vissza magát, és elég mélyre merült a testhorror bugyraiba, így a végeredmény egy vérgőzös, olykor gyomorforgató, de nagyon is hatásos és szórakoztató darab lett. Mélyebb drámával még nagyobbat üthetett volna, de a képregényes zsánerben így is frissítőnek hat Matt Hagen szó szerinti szétesése.
