Büszkeségek és balítéletek: radikális-e a Die Linke baloldalisága?
A német Die Linke magát „a baloldalnak” nevezi, öndefiníciója szerint radikális baloldali erő, politikai ellenfelei és a mainstream sajtó ugyanakkor gyakran kommunista szörnyetegként, barikádharcosként, sőt antiszemita uszítóként próbálják beállítani. A kérdés az, hogy szervezeti és ideológiai gyökereit, politikai krédóit és várható jövőjét vizsgálva mennyiben tekinthető valóban baloldali radikálisnak.
Az egyes politikai szervezetek öndefiníciói visszahatnak a felhasznált fogalmakra. El lehet gúnyolódni azon, hogy hány „fiatal demokrata” van a mélyen antidemokratikus Fideszben, mitől „szocialista” a neoliberális, megszorításpárti MSZP, mennyiben volt „jobb” alternatíva a Jobbik, vagy hogy a nevében is totális oximoron a Kereszténydemokrata Néppárt, illetve a Hazát zártkörű, kirekesztő legényegyletnek elképzelő Mi Hazánk. Ez a névmisztika adott esetben pusztán véletlen ülésrendből kreál máig ható politikai alapfogalmakat, mint a baloldal-jobboldal.
Ideológia- és mozgalomtörténeti szempontból meglehetősen evidens, hogy a magukat „kommunistának” definiáló pártok és mozgalmak túlnyomó többsége ideológiájában, tartalmában és praxisában radikális szociáldemokrata szerveződés volt. Gazdasági-társadalmi szempontból államkapitalista, étoszában pedig előbb szocialista, majd doktriner, új-jakobinus, szektásan aufklérista, gyilkos kaszárnyaszocializmussá váltak. Így mindkét aspektusból a kommunizmus teljes tagadásává lettek, egyben a „kommunista” terminus totális diszkreditálásává.
A Die Linke sokféle baloldali irányzat választási kompromisszuma; nem több, és nem is kevesebb. Egy kalapba kerültek a még az egykori állampártból induló reformkommunista egyenzakók, az SPD schröderi neoliberalizmusából kiábrándult eurószocdemek, de egy rakás autonóm-alternatív baloldali szerveződés és platform is. Elvétve még szélsőbaloldali elemek is akadnak benne, de baloldali radikálisok nem, többek között azon egyszerű oknál fogva, hogy a baloldali radikalizmus alapvetően antiparlamentarista, antikapitalista, forradalmi.
A Die Linke üzenete meglehetősen egyszerű: az adott gazdasági-társadalmi rendszert igazságosabban, nagyobb társadalmi érzékenységgel kell menedzselni. A párt abból indul ki, hogy a társadalom jobb igazgatásával, a prioritások átértékelésével nagyobb közjó érhető el – vagyis az állam a közemberért van, és nem önmagáért, nem a piacért, illetve nem egyes oligarchák és tőkéscsoportok kerítője és verőembere.
Kétségtelen, hogy a párt berlini népjóléti törekvései államháztartási szinten ellensúlyozhatóak a bevételek átcsoportosításával, amennyiben a szövetségi kormány, az Unió és a nemzetközi pénzvilág erre a konszolidációra vevő lesz. A tragikus berlini lakhatási helyzet javításától, az olcsó tömegközlekedéstől, a legszegényebbeknek fenntartott szociális kifőzdéktől és a dzsentrifikációtól megmentett éjszakai élet felvirágoztatásától Berlin még nem lenne „kommunista”.
A Die Linke törekvése, hogy először a humán katasztrófán kell enyhíteni, mert ez minden tovább lépés előfeltétele, klasszikus szociáldemokrata törekvés, még ha ebben a történelmi tükörben ma a különböző politikai erők, ideértve magukat a szociáldemokratákat, az Ördögöt látják is. A legjobb, ami egy kapitalista társadalommal történhet, a jóléti szociáldemokrácia.
A problémákat – melyek súlyosak, elhúzódók, strukturálisak és történelmiek – hosszabb távon nem lehet elfojtással, vagy éppen az ugyanezekre a problémákra látszólag hasonszenvi, valójában ellentétes válaszokat adó szélsőjobbal kezelni. A Die Linke mérsékelt reformjai összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerülnének – nem csupán Berlin, de Németország és az Unió számára is – mint a CDU és az SPD eddigi kormányzása.
Forradalom vagy szocializmus akkor sem lesz, ha a Die Linke lesz a berlini kormányerő. A lakásmaffiák és tisztes, törvényes lakásüzér cégek megfékezése, az olcsó tömegközlekedési bérlet bevezetése, a berlini klubok és kocsmák támogatása, a multikulturális Berlin megtartása és támogatása, a társadalmi szolidaritás propagálása sokkal inkább afféle baloldali minimum. Ahogy a Die Linke szolidaritása a palesztin népirtás áldozataival természetesen nem antiszemitizmus: a baloldali antiszemitizmus olyan oximoron, amit előszeretettel hangoztatnak olyan politikai erők, amelyeknek alapvetően nem az antiszemitizmussal, hanem éppen a baloldaliság bármiféle megjelenésével kapcsolatban vannak problémáik.
Mind a német politika, mind az európai hatalmak és nagyközönségek félelmei, mind az alterbal és ökomindenféle vérmes reményei önbecsapáson alapulnak. Esetleges kormányzatával a berlini kisemberek egy rövid időre talán valóban fellélegezhetnek. Ez nem kevés, de nem is „a végső harc”, se pro, se kontra.
