A forradalom nem filmszínház – az igazi ’56 túl véres a politikai kasszasikerhez
Október 23-án a politikusok beszédei többnyire kiszámíthatóak, de érdemes megvárni, mit mondanak. Idén Orbán Viktor nem mondott beszédet, hanem külföldről jelentkezett be, helyette Áder János és Schmidt Mária szónokolt. Áder beszéde valóban a történelmi dátumról szólt, akárcsak Magyar Péteré, amely szintén ünnepibb hangvételű lett.
Áder János pályája során soha nem vált igazi riválissá, noha 1998-ban felmerült belügyminiszteri kinevezése, végül Pintér Sándor lett a befutó. Házelnökként jórészt reprezentatív funkciót töltött be, egyetlen igazán emlékezetes cselekedete a Györgyi Kálmán legfőbb ügyész lemondásában játszott, máig tisztázatlan szerepe volt. Hiába nyert pert a Magyar Nemzettel szemben, fegyelmezetten hazatért Brüsszelből, és elfoglalta Schmidt Pál székét; súlyát jellemzi, hogy a környezetvédelmet bízták rá.
Az ünnepi beszédek kapcsán felmerül a kettős mérce kérdése: míg egyes politikusok szavait zsigerből leszólják, másokét automatikusan feldicsérik. Tóta W. Árpád például arról írt, hogy az új rend azokat bántalmazza, akikre ráfér. A nyugati civilizáció azonban arról szól, hogy senkit nem szabad bántalmazni, így a jogállami büntetés célja nem lehet a bántalmazás.
Magyar Péter beszéde szerint a forradalom a tiszta lelkiismeret forradalma volt, amikor a becsület még az életnél is szentebbnek bizonyult. Ez azonban csak részben igaz. A forradalom valósága magában foglalta a sortűz után az utcán haldokló civileket, a Köztársaság téri lincselés bestialitását, a T-34-esek által eltaposott kamaszok halálát. Gyakran azok sem jártak jobban, akik a szovjet tankokban ültek: Vlagyiszlav Szkitnyevszkij visszaemlékezése szerint a Budapestre vezényelt katonákat nem ismerték el hadirokkantként, a halottakat titokban temették el, a családok csak annyit tudtak, hogy hadgyakorlat során estek el.
A szovjet csapatok 1956-os magyarországi tevékenységét Oroszországban még húsz évvel a rendszerváltás után sem lehetett kutatni, mert zárolták a podolszki levéltár iratait. Alexandr Kirov hadtörténész doktori értekezése után házkutatást tartottak nála, elvitték a fénymásolatokat, és kirúgták a hadseregből. Ebben az orosz történészben és a bátran nyilatkozó egykori katonában több hősiesség van, mint az összes október 23-án szónokló magyar politikusban.
1956 éppen a fordítottja volt annak, amit a Tisza és az önmagát felszámoló régi ellenzék csinált. A forradalom napjaiban senki nem mondta, hogy egy pártba kell tömörülni. Ismét megalakultak a régi pártok, és újak is létrejöttek. Nagy Imre teljesen mást akart, mint Mindszenty József. A diktatúra árnyékában sem akart mindenki egy újabb teljhatalmú vezér mögött összezárni.
Érthetetlen az is, mi köze ’56-nak a Fidesz jelszavaihoz. A forradalmárok nem mondtak nemet a háborúra – egyikük a szovjetek elleni totális finn hadviselést említette példaként. Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka szerint két szocialista ország közötti háború volt, ami történt. A migráció ellen beszélni egy olyan esemény kapcsán, amikor több mint 200 ezer magyar menekült külföldre és talált befogadásra, némiképp szürreális.
Schmidt Mária kifogásolja, hogy vitát akarnak rendezni a kommunizmus áldozatairól és tettesekről. A NER azonban arról is szólt, hogy a kommunizmus áldozataira emlékezünk, de a tettesekkel haverkodunk – például a kínai diktatúrával, amelynek még a szovjetnél is több áldozata volt. A Fidesz messzire került ama álláspontjától, hogy az Országgyűlés választott tisztségviselői ne utazzanak olyan országokba, ahol nem szabadon választott parlamentek működnek, és ilyen országokból ne fogadjanak delegációkat – ahogy ezt 1999-ben Rogán Antal megfogalmazta. Innen jutottunk el oda, hogy 2021 júniusában Szijjártó Péter magas állami kitüntetést adott át kínai kollégájának. Talán érdemes lenne itt kezdeni a tettesekről és áldozatokról való gondolkodást.
