Barcs bombázása után attól tartottak, hogy a Paksi Atomerőművet is találat érheti
1991. október 27-én a délszláv háború a szó legszorosabb értelmében is elérte Magyarországot: aznap kazettás bombatalálat érte a Somogy megyei Barcsot. A bombázás évfordulóján Jeszenszky Géza, Magyarország akkori külügyminisztere idézte fel az eseményeket.
Magyarország déli szomszédságában 1991 októberében már hónapok óta dúlt a háború. A magyar politikai és katonai vezetés több légtérsértést észlelt, október 27-én azonban szintlépés történt: kazettás bombát dobtak Barcsra. Halálos áldozatot nem követelt az eset, viszont több lakóházban és a temetőben is kárt tett a robbanóeszköz.
Jeszenszky Géza visszaemlékezése szerint azonnal értesítést kaptak a Barcs külterületére dobott kazettás bombáról. Mint mondta, megnyugtató volt, hogy emberéletet nem követelt a becsapódás. Akkoriban rendszeresek voltak a provokatív légtérsértések, és a volt külügyminiszter szerint nyilvánvaló, hogy a barcsi bombázás sem teljesen véletlenül történt. Egy-egy légtérsértés előfordulhat véletlenül vagy navigációs hibából, de a jugoszláv gépek többször is átlépték a határt, aminek Magyarország provokációja és fenyegetése lehetett a célja.
Az akkori magyar kormányban felsejlett egy rendkívül veszélyes forgatókönyv: mi történik, ha a Paksi Atomerőművet is találat éri? A kabinet építette a kapcsolatokat a NATO-val, Antall József levelet is írt a főtitkárnak, amerikai Patriot rakétákat kérve az atomerőmű védelmére. A NATO vezetése végül úgy ítélte meg, hogy nem áll fenn a nukleáris katasztrófa veszélye, ezért nem látta indokoltnak az amerikai légvédelmi eszközök magyarországi telepítését. Jeszenszky Géza ettől függetlenül verbális biztonsági garanciaként értékelte a NATO kommunikációját, miután a katonai szövetség figyelmeztette a szerb vezetést, hogy komolyan veszik a Magyarországgal szembeni esetleges agressziót.
A volt külügyminiszter a szélesebb összefüggésekről elmondta: a Milosevics-féle politika arra törekedett, hogy a világháborús ellentéteket felidézve Németországot, Ausztriát és Magyarországot is ellenségként ábrázolja, ezzel fűtve a szerb nacionalizmust. A nemzetközi politika sokáig abban bízott, hogy megőrizhető Jugoszlávia egysége, de 1991 ősze után ennek már nem volt realitása. A magyar diplomácia hozzájárult Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismeréséhez, ugyanakkor mindig ügyelt a szerb kapcsolatokra is.
A vajdasági magyarokat súlyos veszély fenyegette, miután látszott, hogy a szerbek hogyan űzték ki más területekről a számukra nemkívánatos lakosságot, akár etnikai tisztogatás árán is. A diplomáciai munka és a nemzetközi támogatás hozzájárult ahhoz, hogy súlyos atrocitásokra és a magyarok kiűzésére nem került sor, pedig a vajdasági magyar vezetők becsomagolt kofferokkal készen álltak a menekülésre.
A délszláv konfliktus egy korábbi, 1990 őszi epizódja is szóba került: a feloszlatott Munkásőrség használaton kívüli Kalasnyikov-készletéből tízezer darabot szállítottak Zágrábba, amit a belgrádi vezetés erős kritikával fogadott. A gépkarabélyok szállítása jóval korábban történt, mint a barcsi bombázás. 1990 őszén a zágrábi rendőrség kérésére készek voltak felesleges fegyvereket eladni, de ekkor még senki sem sejtette, hogy egy év múlva a szerbek meg fogják támadni a kiválni akaró horvátokat. Eredetileg harmincezer géppuskát szállítottak volna, viszont Belgrád tiltakozása miatt tízezernél leállították a folyamatot. Nem akartak okot adni a konfliktusra a rendkívül erős jugoszláv hadseregnek, és figyeltek a vajdasági magyarok jogos félelmeire is. 1991 szeptemberére az ügy nyugvópontra jutott, Antall József és Ante Markovics lezártnak nyilvánította a vitát.
Arra a kérdésre, hogy reális veszélyként számoltak-e Magyarország háborúba sodródásával, Jeszenszky Géza leszögezte: egy háborúba valójában nem lehet csak úgy belesodródni. A szerb vezetés lehet, hogy megpróbálta Magyarországot belerántani a háborúba, viszont ezt felelős politikával és a demokratikus Európa támogatásával megakadályozták. Egy esetleges szerb agresszió veszélyével számoltak, akár túl is reagálhatták volna a barcsi bombázást, viszont a háborúk döntésekkel indulnak, nem belesodródással.
A korábbi külügyminiszter a délszláv válságról részletesen írt a Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című könyvében is.
