Az aszályok miatt az erdők szén-dioxid-megkötése is veszélybe került
Az erdők a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb természetes eszközének számítanak, mivel hatalmas mennyiségű szén-dioxidot képesek megkötni. A fokozódó aszályok azonban olyan folyamatot indíthatnak el, amely hosszabb távon akár megfordíthatja ezt a szerepet: tartós vízhiány esetén a fák leállítják a fotoszintézist, és az erdők több szén-dioxidot bocsáthatnak ki, mint amennyit elnyelni tudnak.
A fotoszintézis rendkívül vízigényes folyamat: egy falevél minden egyes elnyelt szén-dioxid-molekula után átlagosan mintegy 400 vízmolekulát bocsát ki. Ha a nyári időszakban a vízhiány tovább súlyosbodik, az erdők jelentős része kerülhet abba a helyzetbe, hogy több szén-dioxidot juttat a légkörbe, mint amennyit megköt.
A világ erdeinek szén-dioxid-megkötő képességét egyelőre nehéz pontosan meghatározni, a becslések szerint azonban az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás mintegy negyedét nyelik el. A folyamat központi szereplői a levelek: felszínükön apró, nyitható és zárható pórusok, úgynevezett gázcserenyílások találhatók, amelyeken keresztül a szén-dioxid bejut a növénybe.
A gázcserenyílások kinyitásának azonban ára van: a levelek belsejében jóval több vízgőz található, mint a levegőben, így a nyitott pórusokon keresztül a növény folyamatosan vizet veszít. Egy nagyobbra nőtt fa a vegetációs időszakban akár több száz liter vizet is elpárologtathat naponta, egy egyhektáros erdő napi vízvesztesége pedig akár több tízezer liter is lehet. Ezt a mennyiséget a fák képtelenek kizárólag a talajból pótolni.
Aszály idején a fák alapvető élettani dilemmával szembesülnek: ha nyitva tartják gázcserenyílásaikat, folytathatják a fotoszintézist, de egyre több vizet veszítenek, ami súlyosan károsíthatja vízszállító rendszerüket. Ha bezárják őket, vizet takaríthatnak meg, de korlátozzák a szén-dioxid felvételét és a fotoszintézist. A pórusok percek alatt képesek kinyílni vagy bezáródni, így a fák a körülményekhez igazíthatják vízfelhasználásukat.
Az erdők eközben továbbra is bocsátanak ki szén-dioxidot. Ennek egyik fő forrása a növények légzése, a másik pedig az aszály következtében elpusztuló fák, amelyek életük során megkötött szénének egy része a bomlás során visszakerül a légkörbe. Ez a két folyamat együttesen vezethet oda, hogy az erdő már nem elnyeli, hanem kibocsátja a szenet. Egyes erdőgazdálkodási gyakorlatok, például a nagy léptékű beavatkozásokra épülő módszerek ezt tovább súlyosbíthatják.
A fák szárazságtűrő képessége jelentősen eltérhet az azonos fajok egyedei között is, attól függően, hogy vízszállító rendszerük mennyire érzékeny a gázbuborékok okozta elzáródásokra. A sérülékenyebb rendszerrel rendelkező fák, például a nyírfák korábban zárják be a nyílásokat, mint az ellenállóbb fajok. Még a legszárazabb területeken élő, rendkívül ellenálló fafajok is vízszállító rendszerük sérülékenységi határának közelében működnek, ami azt jelenti, hogy a klímaváltozás miatt egyre erősebben és gyakrabban lecsapó aszályok a világ legtöbb erdejére potenciális veszélyt jelentenek.
A víz- és a szén körforgása szorosan összekapcsolódik, ezért az erdők szén-dioxid-megkötő képességének megértéséhez nem elegendő a légköri szén-dioxid mennyiségét vizsgálni, a víz elérhetőségének változását is figyelembe kell venni. A légköri szén-dioxid-koncentráció növekedése első pillantásra kedvezően hathat a növényzetre, ez az érvelés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a klímaváltozás nemcsak a szén-dioxid mennyiségét növeli, hanem gyakoribb és intenzívebb aszályokat is okoz. A vízhiány így pontosan attól fosztja meg a fákat, amely nélkül nem képesek hatékonyan megkötni a szén-dioxidot.
Az Amazonas-medence látványos példát szolgáltat: a becslések szerint az Amazonas nyugati részén hulló csapadék akár fele is származhat a keleti medence fái által elpárologtatott vízből. A keleti területeken élő fák gázcserenyílásainak bezáródása így közvetve a nyugati területek csapadékmennyiségét is csökkentheti. A csökkenő párologtatás kevesebb csapadékhoz vezet, a szárazabb körülmények pedig tovább mérséklik a fák vízfelvételét és fotoszintézisét – ez a láncreakció a világ egyik legjelentősebb trópusi rendszerének stabilitását is veszélyezteti.
