Egy félreértett kocsmai pletykán múlt, hogy elkerülték a III. világháborút
1962 októberében a hidegháború legveszélyesebb konfliktusa bontakozott ki Washington, Moszkva és Havanna között. Tizennégy napon át az emberiség túlélése egy hajszálon függött, miközben a két szuperhatalom közvetlen nukleáris konfliktus felé sodródott.
A válság gyökerei 1962 nyarára nyúlnak vissza. A Szovjetunió Nyikita Hruscsov irányításával megindította az „Anadir” fedőnevű akciót, amelynek keretében több mint 40 ezer szovjet katonát és műszaki szakembert szállítottak Kubába, mezőgazdasági szakértőknek és turistáknak álcázva őket. A valódi cél közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták titkos telepítése volt a szigeten, mindössze 150 kilométerre Florida partjaitól. Hruscsov egyszerre akarta megvédeni Fidel Castro rendszerét egy újabb amerikai inváziótól, és ellensúlyozni a Törökországba és Olaszországba telepített amerikai Jupiter rakéták fenyegetését.
Légi felvételek leplezték le a rakétaállásokat
Az amerikai hírszerzés hetekig bizonytalanul tapogatózott, mert a washingtoni elemzők kezdetben nem vették komolyan a szovjet fegyverszállításokról szóló jelentéseket. A fordulópont október 14-én következett be, amikor egy U2-es amerikai kémrepülőgép részletes felvételeket készített Kuba fölött San Cristóbal közelében, és a képeken szovjet R–12 és R–14 típusú ballisztikusrakéta-állások körvonalai váltak felismerhetővé.
John F. Kennedy elnök azonnal felállította a Nemzetbiztonsági Tanács különleges bizottságát, az Excommot. A felfedezést napokig titokban tartották a közvélemény és a szovjet diplomácia előtt. Október 18-án Kennedy az Ovális Irodában fogadta Andrej Gromiko szovjet külügyminisztert, miközben az asztal fiókjában ott lapultak a szovjet rakétabázisokról készült légi fotók. Gromiko azt állította, hogy a kubai szovjet segítség kizárólag védelmi jellegű, Kennedy pedig megismételte figyelmeztetését a támadó fegyverek súlyos következményeiről.
Katonai nyomás és tengeri blokád
Az Excommon belüli vitákból kiderült az amerikai vezetés megosztottsága: a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága és a keményvonalas politikusok azonnali légicsapásokat, majd Kuba megszállását követelték. Kennedy azonban érzékelte a katonai opciók eszkalációs veszélyét, ezért a megszállás helyett tengeri blokádot hirdetett a sziget körül. Október 22-i televíziós beszédében a világ nyilvánossága elé tárta a krízist, és világossá tette, hogy az Egyesült Államok nem tűri támadófegyverek jelenlétét a térségben.
Abszurd félreértés a sajtóklub bárjában
A Szovjetunió összeomlása után napvilágra került dokumentumok szerint Hruscsov döntéshozatalát egy félreértett információ befolyásolta. Október 24-én éjjel Anatolij Gorszkij, a TASZSZ tudósítójának álcázott szovjet ügynök betért a washingtoni National Press Club bárjába, ahol a pultos, egy Johnny Prokoff nevű orosz emigráns elmesélte neki, hogy két ismert újságíró arról beszélgetett, hogy az egyikük Miamiba repül, hogy csatlakozzon az amerikai inváziós erőkhöz. Gorszkij azonnal a szovjet nagykövetségre rohant, és táviratozott Moszkvának, hogy az amerikai invázió órákon belül megindul Kuba ellen. Valójában a két újságíró csupán saját tudósítói tervüket vitatta meg arra az esetre, ha az elnök a katonai invázió mellett döntene, a pultos pedig félreértelmezte a hallottakat. Oleg Trojanovszkij tanácsadó szerint ez a jelentés ébresztette rá Hruscsovot arra, hogy a helyzet kicsúszott az ellenőrzése alól.
Az államférfiúi pszichológia diadala
A válság feloldása a diplomáciai lélektan pontos alkalmazásának volt köszönhető. JFK és öccse, Robert Kennedy igazságügy-miniszter felmérték, hogy Hruscsov tarthatatlan pozícióba hajszolta magát, ezért Washingtonnak időt kellett hagynia a szovjet vezetésnek a visszavonulási stratégia kidolgozására. Robert Kennedy titkos csatornákon, Anatolij Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövettel tárgyalva felajánlotta, hogy az Egyesült Államok bizonyos idő elteltével kivonja Jupiter rakétáit Törökországból, amennyiben ez nem kerül bele a nyilvános egyezségbe.
Október 28-án Hruscsov bejelentette, hogy a Szovjetunió leszereli a kubai rakétaállásokat, cserébe az Egyesült Államok nyilvános ígéretet tett arra, hogy nem rohanja le Kubát. A válság nyomán hozták létre a Washington és Moszkva közötti közvetlen kapcsolatot, a „forró drótot”, és 1963-ban aláírták a részleges atomcsendegyezményt. A történet tanulsága a modern külpolitika számára, hogy a válságkezelésben a katonai erőfitogtatásnál fontosabb a stratégiai empátia, vagyis az ellenfél helyzetébe való beleélés képessége.
