Békés egymás mellett halás Afrika legelzártabb országában
Egy különleges sírkertbe kalauzol az alábbi írás, amelynek szerzője az elmúlt években világutazóvá és útirajzíróvá lett. Nemrég megjelent útirajzgyűjteményében egy teljes fejezetet szentelt az Eritreában szerzett élményeinek, a fővárosi Olasz Temető azonban eddig nem került szóba – egészen mostanáig.
A halottak napja ráirányítja a figyelmet a temetőkre, és arra, hogy talán érdemes lassítani, ha az ember nem akar idő előtt odaköltözni. Nyolc éve váltott lassabb, szemlélődőbb életmódra, és kezdte bepótolni azt, amire korábban nem volt ideje: járni a világot. Nem a híres, hanem az érdekes és átélhető helyeket kereste, így jutott el Eritreába, ott pedig a fővárosi Olasz Temetőbe.
Aszmara polgári sírkertjének monumentális családi mauzóleumai, patinás kőfaragásai és fémkábelekből font, ipari jellegű központi keresztje között sétálva olyan érzése támad az embernek, mintha a múlt század közepének Olaszországában landolna. A kövekről leolvasható gyarmati múlt kulisszája azonban nemcsak a halottakat, hanem az élőket is körülveszi ebben a városban, amelyet egykor nem véletlenül neveztek Piccola Romának.
Aszmarában sétálva olyan, mintha egy virtuális szemüvegen át néznénk az olasz múltat: elhalad az ember a tranzisztoros rádiókra emlékeztető art deco homlokzatú Cinema Impero előtt, megiszik egy jó kávét a Pasticceria Vittoria bárban, vagy rácsodálkozik a futurizmus jegyében épült Fiat Tagliero-benzinkútra. Az elzártság különös mellékhatásaként ide nem ömlött be a gátlástalan fogyasztói kultúra: nincsenek szélfútta nejlonzacskók, nincs városi bűnözés, és a vaksötét éjszakában is teljes biztonságban sétálhat haza az ember a kihalt utcákon.
Ennek azonban nagy ára van: a nemzetközi hírekben leginkább kényszermunkáról, elvándorlásról és Észak-Koreához fogható totalitárius elzártságról lehet olvasni. Turizmus lényegében nem létezik, és ha valaki mégis bejut, a belső mozgást szigorú, katonai ellenőrzőpontokon átböngészett papírokhoz kötik. A szerzőnek mégis élete egyik leglazább utazása lett, mert az akkoriban az országban uniós diplomáciai kiküldetésben lévő húgát ment meglátogatni. Az ő helyismeretének köszönhetően nyert bebocsátást ebbe a zárt világba.
Az aszmarai sírkertnek nemcsak múltja, hanem néma üzenete is van a világ számára. A neve bár Olasz Temető, a grandiózus olasz kripták tőszomszédságában fekszik a helyi keresztény eritreaiak parcellája is, ahol ge’ez írással vésett márványtáblák és az elhunytak ovális fényképei hirdetik a kultúrák integrációját. Ha pedig még beljebb megyünk, a Brit Nemzetközösségi Katonai Temető katonás rendben sorakozó homokkő keresztjeire bukkanunk. Itt nyugszanak azok az indiai, brit és afrikai katonák – a parcella másik felében pedig az olasz háborús halottak, az egykori szó szerinti halálos ellenségek –, akik az 1941-es döntő kereni csatában estek el, végleg megtörve az olasz gyarmatbirodalom álmait. A halálban végül mindenki jószomszéd lett ebben a rejtőzködő afrikai zárványban.
A szemlélődő üzemmód Eritreában végül a szépség tiszteletévé érett a szerzőben. A nehéz történelmi háttér ellenére ezt a vidéket belengi valami elementáris finomság: az emberek békés, méltóságteljes viselkedésében, az utcákon sétáló nők arcvonásaiban, és az olyan filmszerű pillanatokban, mint amikor a Vörös-tenger egy lakatlan homokszigetén tésztafőzőben linguinét készítettek a kotyogós kávé mellé. Eritrea megmutatja: a valódi szépség és az emberi tartás a szebb napok romjain, a világ elfeledett szegleteiben is képes makacsul túlélni. Az ott elhunytak pedig, legyenek afrikaiak, olaszok vagy britek, egymás mellett nyugodva békében várják a feltámadást.
