Ezek a tinik szexelnek, drogoznak, és egy sorozatgyilkos is vadászik rájuk
Nosztalgikus, nyolcvanas évekbeli hangulat, lassan épülő paranoia és egy gyilkos rejtély. A szilánkok című Bret Easton Ellis-adaptációnál minden adott volt a sikerhez, de Ryan Murphy kezei között csúnyán szétesett a végeredmény.
Bret Easton Ellis legutóbbi, A szilánkok című regényét sorozatként adaptálták. Kezdetben az HBO-ra készült, Luca Guadagnino rendezésében, ám az olasz filmes kiszállt, a projekt átkerült a Hulura, Ryan Murphy irányítása alá. Murphy olyan szériákért felelt korábban, mint az Amerikai Horror Story, a Szörnyek vagy a Glee. Miután maga Ellis is két epizód után kiszállt a kreatívmunkából, a végeredmény maradéktalanul igazolta a prekoncepciót.
A nyolcvanas évek Amerikájában járunk, ahol Bret (Igby Rigney) egy elit gimnázium tanulója. Gazdag aranyifjú gazdag barátokkal, felszínes kapcsolatokkal. A hétköznapok akkor borulnak fel, amikor megjelenik egy új diák, a tökéletes külsővel és megkapó kisugárzással bíró Robert Mallory (Homer Gere), és vele egy időben egy „Pákász” névre keresztelt sorozatgyilkos is elkezdi szedni áldozatait a környéken.
Az összkép jóindulattal közepes színvonalon mozog: a külcsín rendben van, a hangulat és a zenék szintén, ám a remek alapszituációból végül nem hoznak ki semmit. Kezdetben Bret az abszolút főszereplő, rengeteg a narráció, majd két rész után újabb és újabb mellékszálakat emelnek be, amelyek vagy feleslegesnek hatnak, vagy végül sehova nem futnak ki. Bret háttérbe kerül, mindenki pálforduláson esik át, de a fordulatok többnyire nincsenek megalapozva. Így lesz a végeredmény egy jobbára unalmas és csapongó limonádé, amely szatírának gyenge, drámának erőtlen, thrillernek nem elég feszült.
Adaptációként még ennél is rosszabb a helyzet. Ellis regénye tökéletesen adaptálható lenne egy nyolc-tíz epizódos sorozatként, de Murphy már a koncepciójával megölte az egészet, miszerint minimum két, de inkább három évadra tervez. Már a harmadik részben behoz olyan figurákat, akik nem is szerepelnek a könyvben. Az összes figura rettentő antipatikus, de a kiüresedés lélektana és a felszínességre épülő világkép ironikus módon elég felszínesre sikerült.
Bret végig részletesen beszámol arról, hogyan érez a többiek iránt, ami először még működik, majd teljesen megváltozik, bárminemű magyarázat nélkül. Nem derül ki, miért imádja úgy az egyik lánybarátját, Susant (Kaia Gerber), a harca Roberttel idétlen szócsatának hat, de maga Bret is egy idegesítő mitugrász, ebben nagy szerepe van az őt alakító Igby Rigney-nek, akinek semmi sármja vagy kisugárzása nincs. Borzalmas castingnak bizonyult a Thomot alakító Graham Campbell is: a regényben ő egy tökéletes férfi, aki vonzza a tekintetet, Campbell azonban nem tudja elérni a kívánt hatást, ráadásul a karakterét is kiherélték azzal, hogy egy traumatizált, hisztis hősszerelmes csináltak belőle. A fenyegető megoldóember, Steven (Jordan Roth) sem tekintélyt parancsoló arc, sokkal inkább egy röhejes ripacs.
Szerencsére akadnak jól eltalált szereposztások: Homer Gere kiváló Robert, Kaia Gerber szuper Susan, Hayes Warner pedig hibátlan Debbie. Bennük is több volt, de a körülményekhez képest kihozták a maximumot.
A kilencepizódos évad hullámzó színvonalú, képes fellángolni, de mindig történik valami, ami megöli a hangulatot. A zárás koronázza meg az egészet: várnánk egyfajta megoldást, érdemi konfliktust, izgalmakat, helyette egy érdektelen halálesetet kapunk, ahol mindenki gyanús, csak éppen senkit nem érdekel, ki a tettes. Olcsó, izzadtságszagú, időhúzó cliffhanger, semmi több.
Nem probléma, ha egy regényt szabadabban adaptálnak, egészen addig, amíg ez a hibák javítását, a cselekmény feszesebbé tételét vagy a világ érdemi bővítését szolgálja. Murphy víziója azonban csak elvesz A szilánkokból, miközben nem ad hozzá semmit. Emiatt nemcsak gyenge, hanem egyenesen frusztráló produkció is. 3,5/10
