Ennek az anyukának a gyermeke születése után horrorfilmmé változott az élete
Az éjszaka szülötte című finn horrorfilm középpontjában Saga (Seidi Haarla) és Jon (Rupert Grint) áll, akik Finnországba, a nő régi otthonába költöznek, hogy a nyugodt, természetközeli közegben alapítsanak családot. Hamar meg is születik a babájuk, ám valami nincs rendben vele: sokkal szőrösebb az átlagosnál, gyorsan fejlődik, és étvágya sem merül ki az anyatejjel vagy a tápszerrel.
A rendező, Hanna Bergholm láthatóan vonzódik a családdal és gyermekneveléssel járó viszontagságokhoz, illetve az ebben rejlő horrorhoz. Előző filmje, a Keltetés hasonló formulát követett: ott egy kislány sorsát követtük, aki az elnyomó édesanyja elől menekült, majd talált egy hatalmas tojást, amit gondozni kezdett. Bergholm a Keltetésben a szülői felelősség fontosságát és azt akarta bemutatni, mennyire káros, ha anyuka vagy apuka a saját álmát hajkurászva kihasználja a gyermekét.
Az éjszaka szülötte első blikkre a szülés utáni depresszióról készített allegorikus horror, amely részben helytálló, de a végeredmény ennél többet akar adni. A téma önmagában is pokolian erős, nincs szükség arra, hogy felhabosítsák vagy más módon próbálják meg izgalmassá tenni. Arról, hogy mennyire félelmetes dolog tud lenni egy szülés, illetve maga a gyereknevelés, több kiváló darab is született a zsánerben: a Rosemary gyermeke talán a legnagyobb klasszikus ebben a témában, de a Beszélnünk kell Kevinről című Lynne Ramsay alkotás is alapműnek számít.
Az éjszaka szülötte láthatóan inspirálódott ezekből a címekből, de van annyira egyedi a felütése, hogy ne lehessen olcsó utánzatnak bélyegezni. Saga és Jon szeretik egymást, boldogok, de amint megszületik a kisfiuk, a nőben megváltozik valami. Nem képes kötődni a gyerekhez, úgy érzi, kiszipolyozza képletesen és szó szerint is, ráadásul a kicsi testi elváltozásai is fenyegetőek, de valamiért ezt mindenki figyelmen kívül hagyja.
A felvezetés nem rossz, a nézőben felvetődik a kérdés, hogy csak Saga látja-e ilyennek a babát, vagy itt valami természetfeletti erő dolgozik a háttérben. Ez utóbbira is sok utalást látunk, Bergholm erősen épít a finn folklórra, és misztikus háttérrel ruházza fel a házat körbeölelő erdőt. A folk-horror egyébként is reneszánszát éli, csakhogy a rendező inkább mindenbe csak belekap, de nem ás a miértek mélyére, mintha a végén maga sem tudná, hogy műve miről akart szólni.
A szülés utáni depresszió allegóriája? Finn folk-horror fa trollokkal? Egzisztencialista dráma, melyben az igazi szörny nem a gyerek, hanem a szülő? Olyan érzés támad, hogy Bergholmnak volt három filmre való ötlete, de csak egyre kapott pénzt, ezért összegyúrta őket. Külön-külön lehetséges, hogy jobban működtek volna, így azonban az összkép csúnyán szétesik.
Seidi Haarla erős alakítást nyújt, egy-egy veszekedős jelenetnél talán nem a leghitelesebb, de összességében jól hozza a téboly határán táncoló anyukát. Rupert Grint visszafogottabb karaktert kapott, de remekül áll neki, ő képviseli a józanságot, amire elég nagy szükség van ebben a közegben.
Hanna Bergholm nem rossz rendező, ezt már a Keltetéssel is bizonyította, és Az éjszaka szülötte sem feltétlenül ezen csúszott el. Hajlamos hatásvadász lenni, és ismét bevet a testhorrorra jellemző, gusztustalanba hajló elemeket, de a gond inkább az írásban keresendő. Hiába tud részleteiben működni, ha a végén inkább csak a szétszórtság érzése marad meg, holott ebből a témából olyan velős horrort lehet alkotni, ami felmossa az emberrel a padlót. Ez most nem sikerült, de az is tisztán látszik, hogy Bergholm nem menthetetlen eset.
