Nagyon misztikus, nagyon baljóslatú, és nagyon rossz a Netflix új kisvárosi sorozata
Meglehetősen fantáziadúsan indul a Netflix új sorozata, az október 8-án debütált Mélytengeri rémálom (Below), melyben csónakkal vontatnak egy házat, valahol a kanadai Új-Fundland vadonjának kellős közepén. Egészen addig, amíg a családfőt el nem ragadja valami, ami első blikkre egy H. P. Lovecraft-regény kozmikus főgonoszára emlékeztethet bennünket.
Hogy Cthulhu rejtőzik-e a tenger mélyén, azt maga a főszereplő, a Josh Hartnett által játszott Calvin sem tudja igazán, de annyi biztos, hogy rémálmok formájában a mai napig bevillan neki, ami az apjával történt, és ilyenkor üvöltve, izzadva tér magához minden második éjszaka.
A kisvárosi misztikum erősen képviselteti magát ebben a mindössze hat részes, nyúlfarknyi szériában, az idő mindig borús, nem telik el úgy nap, hogy ne bukkanna fel a vízből valami olyasmi, aminek nem lenne ildomos felbukkannia Kanadában. Épp ezért kapunk olyan karaktereket, mint a Mackenzie Davis-féle Dr. Fonda Howander, aki tengerbiológusként kutatja, mégis mi folyik Snook’s Arm városában.
Merthogy nagyon úgy tűnik, a tengermélyi fenyegetés nem akar elvonulni, Calvin éppen gyermekei érkezésének örülne, ám a fiatalok is hirtelen kénytelenek lesznek ráeszmélni, olyan természetfeletti erőkkel rúghatták most össze a port, amelyekkel nem érdemes szórakozni.
Amíg a megmagyarázhatatlan, néha hátborzongató és álomszerű megmozdulásokat erőlteti, addig egészen szórakoztató a Mélytengeri rémálom. Még úgy is, hogy a Netflix inspirációja egyértelműnek tűnik, ők is akartak maguknak egy Widow’s Bayt. Ám, míg az Apple TV díjnyertes alkotása minden epizódban újféle rettenetet képes felmutatni, és tényleg fejest ugrik a horror mélységeibe, addig a Mélytengeri rémálom csak a felszínt kapargatja.
Hiába szedtek össze ráadásul olyan tehetséges színészeket, mint a már említett Mackenzie Davis, aki a Station Elevenben vitte a hátán a történetet, és a Stranger Things feltörekvője, Charlie Heaton, na meg a már említett Josh Hartnett, ha a készítők olyan eszméletlenül béna kanadai akcentust erőltettek rá a színészekre, mint amilyeneket produkálnak.
Ritkán hallani olyat, hogy nézőként kizökkent a karakterek beszédstílusa, ahogy próbálnak minél erőltetettebben vidékinek és autentikusnak hangzani. Márpedig a Mélytengeri rémálomban ez történik, kénytelen is voltam szokásomtól eltérően átkapcsolni szinkronra. Magyar hanggal pedig, bár a csapongó, némiképp ostoba történetvezetés nem javult – azt nem tudtam átkapcsolni –, legalább az idegesítő makogásnak vége lett.
A transzgenerációs dráma, és a helyi, kézzel fogható problémák őszintén szólva lebilincselőbbek annál a kérdésnél, mint hogy vajon mi rejtőzik a tenger alján, és mi gyilkolássza az embereket. És a kisvárosiak gondterhelt hétköznapjainak bemutatása még működhetne is, ha nem kapkodnának ide-oda a készítők. Hol a tengerbiológus szálát erőltetik túl, máskor Calvin megélhetését, a kocsmatöltelékek jeleneteit húzzák a végtelenségig.
Holott az a legizgalmasabb, ahogy Josh Hartnett még mindig birkózik apja elvesztésével, és ahogy a fia nagyon hasonló traumákat szed össze. Ráadásul a gyereket még egy természetfeletti lény is kísérteni kezdi.
A Netflix sorozatával a legnagyobb gondom az, hogy kihátrál a saját vállalása elől, nem teljesíti, amit ígér, kisvárosi horrorsztori helyett visszalép egyet, és valóra váltja a nézője legnagyobb rémálmát. Nem a túl sok jumpscare-rel, mert olyan nem akad benne, hanem azzal, hogy egy természetvédős tanmesévé silányul az utolsó két epizódjában. Stephen King ezt biztosan nem fogja jó szívvel és őszintén ajánlani, pedig ő lelkesen szokta fogyasztani az örökségére építő szériákat. Stephen King-hommage helyett azonban csak jókora csalódás a vége.
Azt nem lehet elvitatni, hogy a Mélytengeri rémálom korrektül indul, és bár az első három részben is megvannak a netflixes gyerekbetegségei, a second screenre való írás, a jó fényképezés, a nyomasztó zenék hiánya, az atmoszféra és az izgalom helyenként mégis úgy bukkan fel, mint mélytengeri szörny a habok közül. Hogy aztán a sorozat második fele józanító pofonként hasson, ez még mindig a Netflix, ahol belefér a trash, és a Mélytengeri rémálom a trash kellős közepe. Cthulhu pedig a mi bokánkba kapaszkodik bele és ránt magával a mélybe, egyre távolabb rángatva minket a távirányítótól, amivel kinyomhatnánk ezt az újabb Netflix-középgagyit.
A Mélytengeri rémálom első évada a Netflixen nézhető, szinkronnal ajánlott.
