Hívőnek tettette magát, hogy meghódítson egy nőt, aztán elszabadult a pokol
Mi történik, ha valaki nemcsak beszél a keresztény értékekről, hanem valóban megpróbál azok szerint élni? Erre keresi a választ Pierfrancesco Diliberto, művésznevén Pif Isten mindenkinek megbocsát című filmje, amelyet a 24. Olasz Filmfesztivál november 6-i nyitóestjén, a budapesti Puskin moziban mutattak be. A Budapesti Olasz Kultúrintézet és a Cinecittà szervezésében megvalósuló MittelCinemaFest nyitófilmje egyszerre romantikus vígjáték és elgondolkodtató történet a hitről, az emberi gyarlóságról és a következetességről.
Pif Olaszországban televíziós riporterként vált ismertté, majd a Maffia csak nyáron öl című filmjével rendezőként is sikert aratott. Korábbi alkotásában a szervezett bűnözést és a társadalmi közönyt vizsgálta humorral, ezúttal a keresztény hit és az emberi következetesség került érdeklődésének középpontjába.
A pápa, aki nem ítélkezik
Az Isten mindenkinek megbocsát főszereplője, Arturo sikeres ingatlanügynök, aki a vallással már gyermekkorában szakított, a szicíliai édességekért viszont rajong. Amikor beleszeret a mélyen hívő Florába, kezdetben vallásosnak tetteti magát, később azonban elhatározza, hogy valóban Jézus tanításai szerint fog élni. A film legjobb pillanatai nem a vallás kigúnyolásából születnek: Pif inkább tükröt tart elénk, és megmutatja, milyen nehéz következetesen azok szerint az erkölcsi elvek szerint élni, amelyeket egyébként helyesnek tartunk. A főszereplőt maga a rendező alakítja, meggyőző természetességgel hozva az esetlen Arturót.
A humor akkor működik igazán, amikor nem a bibliai tanításokon, hanem az emberi gyarlóságon nevetünk. Arturo például bevallja a Carlos Hipólito által alakított Ferenc pápának, hogy az édességeket még a szexnél is jobban szereti. A pápa azonban egyáltalán nem botránkozik meg, hanem azzal tréfálkozik, hogy az apácák sem véletlenül találták fel a cannolót. Egy későbbi jelenetben Arturo arról panaszkodik, hogy hetek óta nem szeretkezett a párjával; az egyházfő erre lényegében azzal vág vissza, hogy valóban éppen neki akar erről panaszkodni. A poén a papi cölibátusra épül, ám a történet azt sem feledi el, hogy a fiatal Jorge Mario Bergoglio életében a szerelem is jelen volt, mielőtt a papi hivatást választotta.
Carlos Hipólito alakítása a film egyik legnagyobb erénye: nemcsak Ferenc pápa közvetlenségét, hanem humorát, öniróniáját és alázatát is meggyőzően idézi meg. Különösen megható a jelenet, amelyben a pápa betér egy cukrászdába, és a felszolgáló meghatódva érdeklődik, mit hozhatna még neki; az egyházfő mindössze annyit kér, hogy imádkozzon érte.
A hitnek ára is van
Arturo egyre görcsösebben próbálja bizonyítani, hogy képes Jézus tanításai szerint élni. Következetessége miatt fokozatosan válságba kerülnek a kapcsolatai: a szerelme, a barátságai és a munkatársaival való viszonya is megsínyli az új életformát. A film itt válik igazán elgondolkodtatóvá: a keresztény tanítások követése nem feltétlenül jár társadalmi elismeréssel, sőt olykor éppen azokat idegenítheti el, akik korábban közel álltak hozzánk. A pápa karaktere abban is segít Arturónak, hogy megértse: a hit nem egyszerűen a szabályok merev betartását jelenti, és a lemondásban, a veszteségek elfogadásában is meg kell találni az értelmet. Ez a film legerősebb gondolata: Pif nem a vallásos embereket akarja nevetségessé tenni, hanem arra kérdez rá, mennyire vagyunk képesek valóban a saját elveink szerint élni.
Hollywoodi szerelem, szicíliai édességekkel
Arturo szerelmét, Florát Giusy Buscemi alakítja; a karakter korántsem egydimenziós, a színésznő több oldalát is megmutatja a mélyen vallásos fiatal nőnek. A film idővel elfogadtatja velünk, hogy romantikus vígjátékot nézünk, mégis többet kínál a megszokott hollywoodi fordulatoknál. Minden ízében olasz marad, Szicília ráadásul nem pusztán díszlet: a palermói cukrászat világa szinte önálló szereplővé válik. A ricottával töltött cannolo, a marcipános cassata siciliana és a krémmel töltött sciù olyan hangsúlyosan jelenik meg, hogy a néző a film végére szinte megtanulja a helyi édességek neveit.
A befejezésnél elfogy a lendület
Mindezek ellenére a film nem egyenletes. A poénok többnyire ülnek, a történet azonban szinte végig útkeresésnek hat, és Pif olykor mintha nem tudná eldönteni, hogy romantikus vígjátékot vagy komolyabb erkölcsi történetet szeretne elmesélni. A legnagyobb hiányérzetet a befejezés okozza: a történet mintha hirtelen véget érne, a záró csókjelenet pedig túlságosan hollywoodi, szinte kötelező műfaji megoldásnak hat. Az Isten mindenkinek megbocsát így nem hibátlan film, de Carlos Hipólito emlékezetes alakítása, a találó humor és a szicíliai kultúra gazdag bemutatása olyan többletet ad neki, amely kiemeli a megszokott romantikus vígjátékok közül. A legfontosabb kérdés pedig a vetítés után is velünk marad: könnyű beszélni arról, hogyan kellene élnünk, de vajon képesek vagyunk-e valóban úgy élni?
