Szétszóródott az ’56-os magyar aranygeneráció, miközben Elvis Presley énekelt csillagainknak Amerikában
Az 1956-os forradalom vérbe fojtása után legalább kétszázezren választották a szabad világot, köztük a magyar sport szinte teljes élvonala. Egyetlen ősz alatt darabjaira hullott a Puskásékat követő új aranygeneráció, miközben a Honvéd a Maracanában varázsolt, az olimpikonjainknak pedig Elvis Presley énekelt az Egyesült Államokban.
A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1956-os disszidálása a magyar futballtörténelem egyik legfájdalmasabb epizódja, amelynek során egy rendkívüli tehetségekből álló potenciális aranygeneráció hullott darabjaira. A csapat Hoffer József szövetségi kapitány és Vincze Jenő edző irányítása alatt állt, és már az 1956 tavaszi hazai UEFA-tornán is remekelt. Ősszel angliai túrára utaztak, és 1956. október 23-án este léptek pályára Londonban, a White Hart Lane-en, ahol 2–1-es vereséget szenvedtek az angol fiataloktól.
A játékosok és a stábtagok Londonban értesültek a Budapesten kitört forradalomról. Mivel aggódtak az otthon maradt családtagjaikért, a küldöttség elsőre a hazatérés mellett döntött. Bécsig jutottak, ahol a stáb több tagja hazautazott, a játékosok többsége, összesen tizenhat fő azonban úgy döntött, hogy eleget tesz a svájciak meghívásának. A svájciak által szervezett gálameccseken a bevételt a Magyar Vöröskereszt javára ajánlották fel. Locarnóban, az utolsó mérkőzés után dőlt el, hogy kint maradnak.
A kint maradó játékosok a következő években a világ minden tájára szétszóródtak, és olyan híres klubokat erősítettek játékosként, majd edzőként is, mint a Barcelona, az Espanyol, az Anderlecht, az Eintracht Frankfurt, az Alkmaar vagy a Liège. Pázmándy Péter és Makai Dezső 1968-ig, Németh Valér egészen 1974-es visszavonulásáig szerepelt a Servette-nél, utóbbit beválasztották az egyesület Hírességek Csarnokába.
Miközben az ifjúsági válogatott Svájcban készülődött a disszidálásra, a Budapesti Honvéd az Athletic Bilbaóval vívott párharcot a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Az első meccset november 22-én 3:2-re elvesztette Bilbaóban, a visszavágót december 20. előtt a brüsszeli Heysel Stadionban játszották le, 3:3 lett az eredmény, így 6-5-ös összesítéssel kiesett a Honvéd. A két meccs között Szusza Ferenc, Lantos Mihály, Kis Szolnok István, Sándor Károly, Grosics Gyula és Bagoly Bertalan is csatlakozott a csapathoz.
Guttmann Béla jól fizető bemutató meccseket szervezett az alakulatnak Spanyolországban, majd Brazíliából érkezett ajánlat tíz mérkőzésre szóló túráról, mérkőzésenként tízezer dolláros fellépési gázsival. A csapat 1957. január 9-én szállt le Rio de Janeiróban, az első meccsen 113 ezren töltötték meg a Maracanát, az ellenfélnél olyan sztárok játszottak, mint Didi, Garrincha és Nilton Santos. A túra mérlege 3 győzelem, 1 döntetlen és 3 vereség lett, 25:27-es gólaránnyal.
A Honvéd brazíliai turnéjával gyakorlatilag egyidőben zajlott a Hungarian Freedom Tour, amelyen az 1956-os melbourne-i olimpián szerepelt magyar küldöttség 34 tagja, valamint négy erdélyi magyar sportoló vett részt. A két hónapos turnét a Sports Illustrated finanszírozta és menedzselte, a háttérben az amerikai külügyminisztérium és a CIA is támogatta. A résztvevők között volt a teljes olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott, kiváló úszók és a vívóválogatott tagjai.
A sportolók 1956. december 23-án érkeztek meg San Franciscóba, és egy Greyhound busszal mintegy 59 amerikai várost érintettek, közel félszáz helyszínen tartottak sportbemutatókat. A turné során fogadta őket Dwight D. Eisenhower elnök a Fehér Házban, és egy alkalommal maga Elvis Presley is énekelt nekik. A turné hivatalosan 1957 áprilisában ért véget New Yorkban, a Waldorf Astoria szállodában tartott gálavacsorával.
A befejezés után sok résztvevő ösztöndíjat kapott amerikai egyetemeken, vagy munkába állt, és végleg vagy néhány hónapra az Egyesült Államokban maradt. Néhányan, mint a vízilabdázó Bolvári Antal, szinte azonnal hazatértek, Gyarmati Dezső pedig először Bécsbe költözött a családjához, és csak 1958-ban tért vissza Budapestre.
