Zúzzatok szét mindent! – a lázadás, amely minden ellen tört ki, és semmit sem remél
Párizs lángokban áll, a tiltakozási hullám pedig futótűzként terjed Franciaországban és Európa-szerte. Az okokról sokféle elmélet született, többnyire egy-egy mögöttes tényezőt kiemelve. A magyar miniszterelnök a túlontúl megengedő nyugati bevándorláspolitikát teszi felelőssé, ám ez a magyarázat a jelenségnek csupán egyetlen elemét veszi politikai használatba – ahogyan szinte mindenki tesz a francia és nemzetközi közbeszédben. A jobboldal a migránsok erőszakoskodását, a liberálisok a kirekesztettek lázadását, a baloldal forradalmat lát az eseményekben. Mindháromnak van igazsága, de egyiknek sincsen igaza.
A lángba borult utcákon sokféle indulat folyik össze, ezek egyik legfontosabb táplálója a kilátástalanság. A 2022–2023-as inflációs hullám Európa-szerte tartósan megemelte az élelmiszerek, az energia és számos szolgáltatás árszínvonalát, a pénzromlás mérséklődése viszont nem hozta vissza a korábbi árszinteket. A kontinensen tízmilliós nagyságrendű tömegeknek ér épp a szájáig a víz. A tiltakozások által leginkább érintett nyugat-európai országokban a négy évvel ezelőtt kirobbant gazdasági krízis óta alig sikerült csökkenteni a munkanélküliséget, Franciaországban még emelkedett is. A spanyol, portugál, francia és belgiumi fiatalok ötödének nincs állása, jelentős részben ők vannak most az utcán.
Az egész kontinenst érintő válságjelenségek mellett megvannak a helyi krízisek is. Spanyolországban és Portugáliában rövid idő alatt egekbe szöktek a lakhatási költségek, a lakásárak és bérleti díjak egyetlen év alatt a reálbérnövekedés négy-ötszörösével emelkedtek, a kormányok pedig tehetetlennek bizonyultak. A zavargások Franciaországból indultak ki, és máig ott a leghevesebbek. Az első szikrát az oktatási rendszer leépülése adta: a tavalyi PISA-felmérés szerint az iskolák 45 százaléka küzd súlyos tanárhiánnyal, minden negyedik iskolában az épületek fizikai állapota is akadálya a normális oktatásnak. A francia diákok 47 százaléka jelezte, hogy a természettudományos órák többségét vagy mindegyikét zaj és rendetlenség zavarja. A lepukkant külvárosok, a banlieue-k tantermeiben minden bizonnyal jóval nagyobb arányban ázik be a mennyezet, és a tanárhiány is őket sújtja a legjobban.
A tüntetéseken bőven felülreprezentáltak a migrációs hátterű fiatalok, az időnként felzengő iszlamista rigmusok és marokkói, algériai, illetve más afrikai zászlók jelzik, hogy maguk a résztvevők is etnikai-vallási színezetet tulajdonítanak a történetnek. Aki bevándorló családba született, annál a nemzedéki útkeresés gyakran összemosódik az identitásválsággal. Emögött nemcsak a többségi társadalom kirekesztő magatartása bújik meg, hanem a kisebbségi közösségek bezárkózása és az integráció visszautasítása is. A francia politika elmúlt négy-öt évtizedének demográfiai döntései nyomán milliós, idegen kultúrájú tömegek kerültek a nagyvárosok szélére, ahol hol rosszul fizetett, nehéz állásokban dolgoznak, hol segélyeken tengődnek. Az utóbbi években egyre többeknek csak az utóbbi jutott, és ez kitermelte azokat, akiknek haragja termékeny talajt jelent mindenféle szélsőséges világleegyszerűsítésnek.
Párizs, a vidéki nagyvárosok és Brüsszel utcáira ez a zavaros indulat zúdul ki. A barikádokon keverednek az anarchista, vörös és francia nemzeti jelképek a volt francia gyarmatok zászlóival. Nagyot téved azonban, aki azt hiszi, hogy ezek közül bármelyik is képviseli a barikádépítőket. Az ő érzéseiket sokkal inkább az a fiatal fogalmazta meg, akit egy brüsszeli demonstráción kérdeztek meg, miért tüntet. Azt mondta, nem is tudja pontosan, de azért jöttek, hogy megmutassák, a reformok kapcsán nem hallgatják meg őket eléggé. Arra a kérdésre, mi az üzenetük, így válaszolt: „Zúzzatok szét mindent!” Ez a néhány mondat pontosabban mutatja meg, mi hajtja a tiltakozások erőszakos élcsapatát: az elhallgattatás frusztrációja, a megszorításoktól való szorongás, a felszabadult karneváli buli és az artikulátlan gyűlölet elegye. A tüntetők plakátjain olyan feliratok állnak, mint „Elvesztettem minden reményemet – hogy újra megtaláljam őket?” vagy „Már most is a pokolban vagyunk”. Az utóbbiban biztosan tévednek. Még nem vagyunk a pokolban, de így oda tartunk.
