„Azt hittük, soha nem lehet gyermekünk” – egy házaspár küzdelme a családalapításért
Évi és Zoli tizenegy éve alkotnak egy párt, 2019-es esküvőjük után természetesnek tűnt, hogy családot alapítanak. A várakozás hónapjai azonban évekké nyúltak. Fél év sikertelenség után Évi gyanakodni kezdett, először önmagában kereste a hibát, sorra járta a nőgyógyászati vizsgálatokat, de az eredmények negatívak lettek. Csak ezután ment el orvoshoz a férj is.
„Megkaptam a papírt, amin ott volt rengeteg adat, és tele volt X-ekkel meg csillagokkal. Azt írták, hogy a minta értékelhetetlenül rossz. Mi pedig csak néztünk egymásra értetlenül” – emlékszik Zoli. Az andrológus herevisszér-tágulatot állapított meg, amelyet műteni kellett. Évi a diagnózis után olyan mélyre került lelkileg, hogy felmerült benne: talán soha nem lehet közös gyermekük.
A műtétet 2020 februárjában végezték el, a koronavírus-járvány előtt. Három hónappal később az orvosok zöld utat adtak, a számok rendben voltak, a baba mégsem fogant meg a következő évben. Ekkor léptek az asszisztált reprodukció útjára: három inszemináció következett, de egyik sem hozott eredményt. Zoli szerint ezek jelentették a legnagyobb lelki megterhelést.
„Ez a téma valamiért még mindig nagyon tabusítva van Magyarországon. Mi soha nem kezeltük titokként a helyzetünket, ugyanakkor volt a környezetünkben olyan pár, akik hasonlókkal küzdöttek, és még a saját szüleiknek sem mertek beszélni róla” – mondja a férj. Évi hozzáteszi, a környezetük gyakran nem tudott mit kezdeni a történetükkel, és fájó kliséket is kaptak. „A legrosszabb, amit ilyenkor hallhat az ember, az a »csak engedd el, ne görcsölj rá«.”
A harmadik sikertelen inszemináció környékén Évi olyan megközelítések iránt kezdett érdeklődni, amelyek a testi tényezők mellett a fogantatás lelki hátterét is vizsgálják. Így találkoztak Soponyai-Nagy Krisztina pszichológussal, meddőségi szaktanácsadóval, és 2021-ben csatlakoztak az általa vezetett GyereBaba Programhoz. „Hihetetlenül felszabadító érzés volt olyanokkal egy közösségben lenni, akik pontosan tudják, min mész keresztül” – meséli Zoli.
Az első lombikeljárás beültetése nem sikerült. Évi napokig ki sem tudott kelni az ágyból, majd belátta, hogy gyökeres életmódváltásra van szüksége: a munkahelyi stressz miatt felmondott. Harkányban a helyi kórház termékenységet elősegítő programján is részt vett.
2021 végén zajlott a stimuláció, december közepén pedig megérkezett a hír: Évi várandós, megfogant kisfiuk, Erik. A terhesség alatt azonban kialakult a ritka és életveszélyes HELLP-szindróma, amely a nők mindössze 0,01 százalékát érinti. A hatodik hónapban császármetszést kellett végrehajtani. Erik 800 grammal született. „Extrém koraszülött volt, három hónapot töltöttünk a kórházban, és az életéért kellett aggódnunk. Ma már középső csoportos kis hős” – emlékezik vissza Évi.
A pár mindig két gyermeket szeretett volna, de a traumák után Évi úgy érezte, képtelen lenne újra végigcsinálni egy tervezett babaprojektet. Amikor Erik féléves volt, Évi rosszullétekre lett figyelmes. „Azt hittem, a sajttól van hányingerem, fel sem merült bennem a terhesség. Korábban azt mondták nekünk az orvosok, hogy egy százalék alatti az esélye annak, hogy természetes úton gyerekünk lehessen.” A második kisfiú, Ábel teljesen spontán fogant meg, a testvérek között egy év és öt hónap a korkülönbség.
Évi számára a legfőbb tanulság a lassítás és a szemléletváltás volt: rájönni, hogy a gyermekvállalás nem egy teljesítendő feladat, nem egy A-ból B-be tartó projekt. „A legfontosabb üzenetünk a hasonló cipőben járó pároknak mégis az, hogy nincsenek egyedül. Amikor az ember bent van ebben a sötét alagútban, könnyen elhiszi, hogy ez csak vele történik meg. De a nehézségekben nemcsak egymásra, hanem másokra is lehet támaszkodni” – hangsúlyozza Zoli.
