Saját anyja sem ismerte fel a megkínzott férfit, aki 17 haláltábort élt túl, majd hétszeres olimpiai bajnok lett
A hétszeres olimpiai bajnok Viktor Ivanovics Csukarin élettörténete szinte megfilmesítésért kiált. A mai Ukrajna területén született férfi a második világháború alatt 17 koncentrációs tábort élt túl – Buchenwaldot is beleértve –, majd csontsoványan, élet és halál között hazatérve talpra állt, és beírta magát az újkori olimpiák történetébe.
Csukarin 1921. november 9-én született Krasznoarmejszkoje faluban. Édesapja doni kozák, édesanyja, Hrisztina görög közösségből származott, amely generációkon át az Azovi-tenger környékén élt. A család 1924-ben Mariupolban telepedett le. A kis Viktor gyerekként tengerész szeretett volna lenni, ezért kezdett erősíteni bármilyen rúdon, ami a keze ügyébe akadt. Később a labdarúgással, az úszással és az evezéssel is megismerkedett. A fordulópontot egy futballmérkőzés jelentette: a lelátóról figyelte meg a pálya melletti tornaversenyt, és onnantól csak a torna érdekelte. Olyan sokat gyakorolt, hogy tenyere felhólyagosodott, ezért régi csizmák bőréből készített magának kezdetleges kézvédőket. Az iskolát nem vette komolyan, a hetedik osztályt többször is megismételte.
1937-ben a szovjet hatóságok letartóztatták édesapját, Ivánt, mert levelet küldött a Romániában élő rokonoknak, amelyben élelmiszert kért. A 16 éves Viktor soha többé nem látta apját, és később, már híres sportolóként sem tudta kideríteni, hová került. A családfő szerepét átvéve kohásztechnikai iskolába iratkozott, de a tornát nem hagyta abba. Amikor Kijevbe akart utazni, hogy a sportnak szentelje az életét, édesanyja lebeszélni próbálta, ő azonban testvére segítségével összepakolt. 1940-ben ukrán bajnok lett, és megkapta a Szovjetunió sportmestere címet.
1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót, Csukarin belépett a Vörös Hadseregbe, Poltava térségében megsebesült, és hadifogságba került. A németek megfosztották nevétől, a 10491-es számot kapta. A következő négy évben összesen 17 haláltáborban fordult meg, Sandbostelt és Buchenwaldot is megismerte, a háború végén Wesermündében bántak vele brutálisan a fogvatartói. 1942-ben egy német földműves családhoz küldték dolgozni; vendéglátói felismerték, hogy nem ért a gazdálkodáshoz, de nem jelentették fel, ételt és ruhát adtak neki. Annyit gyakorolt, amennyit meggyötört teste engedett.
A háború végén a britek mentették meg a fogságból, majd a szovjet hatóságok kihallgatásokon ellenőrizték, együttműködött-e a németekkel. Szülőháza elpusztult, ő maga 40 kilogrammot nyomott, és saját anyja sem ismerte fel, amíg meg nem találta egy régi sebhelyet a fején. Felépülése hosszú ideig tartott, télen súlyos tüdőgyulladást kapott. Mariupolban testnevelő tanári álláshoz jutott, és részt vett a város sportéletének újjáépítésében. 1946-ban Lvivbe költözött, a Testnevelési Intézetben folytatta tanulmányait, még abban az évben a szovjet bajnokság 12. helyén végzett. 1948-ban korláton szovjet bajnok lett, 1949-ben összetettben győzött.
Az 1952-es helsinki és az 1956-os melbourne-i olimpián összesen hét aranyérmet nyert, emellett három olimpiai ezüstöt és egy bronzot szerzett. Az 1954-es római világbajnokságról három aranyéremmel és egy bronzéremmel tért haza. 1948-ban feleségül vette Klavdija Zaiceva tornásznőt, két lányuk született, Viktória és Olga. Pályafutása után a Lvivi Testnevelési Intézetben tanított, fiatal sportolókat irányított, végül a tornaszakosztály vezetője lett. Fogságban töltött éveiről soha nem szeretett beszélni; unokája, Olena Csukarina szerint a nagyapja hangulata azonnal megváltozott, amint a család a fogságról kérdezte. Viktor Csukarin 1984. augusztus 25-én, 62 éves korában hunyt el Lvivben. Ma a város egyik utcája viseli a nevét, a temetőben bronz emlékművet állítottak az emlékére.
