Zsebben hordott oroszlánok: tényleg a legkisebb kutyák a legagresszívabbak?
A köztudat a pitbullokat és a rottweilereket tartja a legfélelmetesebb ebeknek, a viselkedéskutatók felmérései szerint azonban a csivavák és a tacskók sokkal hajlamosabbak a harapásra és a dühkitörésekre. A kutyák úgynevezett „Napóleon-szindrómája” mögött több dolog is állhat, az evolúciótól a genetikán át egészen a gazdi nevelési gyakorlatáig.
Egy masszív rottweiler vagy pitbull típusú kutya láttán a legtöbbekben azonnal bekapcsol az óvatosság, a viselkedéskutatások adatai azonban más képet festenek: nem a masztiffok vagy a dogok, hanem a legkisebb ölebek mutatják a legszélsődlegesebb agressziót és engedetlenséget a hétköznapokban. Az állatorvosi szakirodalom kistestűnek hagyományosan a kilenc kilogramm alatti kutyákat tekinti.
James Serpell, a Pennsylvaniai Egyetem Állatorvosi Karának professzora és az Állatok és Társadalom Kölcsönhatását Kutató Központ igazgatója az Applied Animal Behaviour Science folyóiratban közzétett, több mint harminc kutyafajta gazdáinak bevonásával készült vizsgálat alapján rámutatott: a csivavák, a tacskók és a Jack Russell terrierek kísérelnek meg a legnagyobb valószínűséggel megharapni embert vagy más állatot. A morgás, a vicsorgás, a pórázon való kitörés és az ellenőrizhetetlen csaholás szinte védjegyévé vált a miniatűr ebeknek.
A jelenség egyik legkézenfekvőbb magyarázata a méretből adódó kiszolgáltatottság. A kis méretű állatok számára a világ fenyegetőbb hely: egy feléjük lépő ember, egy nagyobb fajtárs vagy egy váratlan zaj számukra valós életveszélyt jelenthet. A szakemberek szerint a kistestű kutyák agressziója gyakran nem dominanciából, hanem önvédelemből fakad: mivel több félnivalójuk van, a megelőző támadás stratégiáját választják.
A képlet másik eleme a póráz túlsó végén található. Serpell szerint a gazdák hajlamosak infantilizálni a kistestű fajtákat, és magatehetetlen csecsemőként bánni velük. Mivel a kiskutyát könnyű felkapni vagy ölbe venni, a tulajdonosok sokszor túlóvják őket, elhanyagolják a korai szocializációt, és nem tanítják meg nekik, miként kell kiegyensúlyozottan reagálni a stresszes helyzetekre. Egy dán dognál a felugrálást vagy az idegenek felé kapkodást az első pillanattól tiltják a gazdák, egy kétkilós csivava esetében viszont ugyanezeket a viselkedési hibákat gyakran aranyosnak vagy ártalmatlannak titulálják.
A Sydney-i Egyetem kutatói a PLOS One szakfolyóiratban publikált tanulmányukban arra keresték a választ, hogy a testméret és a nemkívánatos viselkedésformák között létezik-e közvetlen, fajtától független statisztikai kapcsolat. Paul McGreevy professzor vezetésével 80 kutyafajta mintegy 8000 egyedének adatait elemezték. A kutatás megállapította, hogy a vizsgált 36 nemkívánatos viselkedési formából 33 közvetlenül korrelált a kutya magasságával, testsúlyával és a koponya formájával. Minél kisebb átlagos testsúllyal rendelkezett egy fajta, annál magasabb volt a hiperaktivitás, az ingerlékenység, az ugatási hajlam és a gazdi elleni agresszió mértéke. A rövidebb lábú ebek sokkal hajlamosabbak voltak az idegen kutyáktól való félelemre, valamint az emberek és tárgyak felé irányuló hágó mozdulatokra.
A kutatók szerint a probléma gyökerei az emberi szelekció évezredeiben keresendők. Ha egy embert megtámad egy szibériai husky vagy egy masztiff, a következmények életveszélyesek, így a tenyésztők a történelem során a legkisebb agressziót is mutató nagytestű egyedeket kizárták a szaporításból. Egy öleb harapása ezzel szemben ritkán okoz súlyos sérülést, ezért a kistestű kutyákból nem gyomlálták ki a heves, támadó viselkedésmintákat. Ezt genetikai adatok is alátámasztják: több kutatás közvetlen kapcsolatot mutatott ki a testméretet lekicsinyítő növekedési faktor gének és a fokozott agresszivitás között. A kistestű ebeknél gyakoribb a súlyos szeparációs szorongás és a lakáson belüli bevizelés is.
A szabály alól akadnak kivételek: a Madagaszkár királyi kutyájaként ismert, apró és fehér Coton de Tuléar például kifejezetten jámbor és visszahúzódó természetű, igaz, a szakemberek szerint ez a fajta számos genetikai és egészségügyi problémával küzd. A viselkedéskutatók és a kutyakiképzők egyetértenek abban, hogy a kistestű kutya nem plüssállat: a velük született félelmi reakciók és a genetikai hajlam ellenére következetes szocializációval, korai kutyaiskolával és a túlóvó nevelés elhagyásával a legapróbb négylábúakból is kiegyensúlyozott, magabiztos társ faragható.
