Az egyházi iskolás diák is ugyanannyit ér – Így trükköznek a statisztikákkal a médiában
Tévhit, hogy az állam aránytalanul túlfizetné az egyházi fenntartású iskolákat az államiakkal szemben. A statisztikák önkényes válogatása miatt sokan elhiszik, hogy egy egyházi diák többször annyit ér, mint állami társa. Valójában a normatíva forintra pontosan megegyezik, az egyházak pedig év közben saját zsebből hiteleznek az államnak.
A téma egy egyetemi előadás kapcsán került elő újra, ahol a vendég előadó arról beszélt, hogy a magyar társadalomban mélyen meggyökeresedett tájékozatlanság és előítélet övezi az egyházi iskolák, kórházak és idősotthonok finanszírozását, és ezt a média is tovább fokozza. Leszögezte: tárgyi tévedés, hogy az egyházi intézmények jóval több állami normatívát kapnának, mint az államiak.
Két eltérő finanszírozási logika
Az alapnormatíva az óvodákban, iskolákban és kórházakban forintra pontosan ugyanannyi az egyházi fenntartónál, mint az államinál. A túlfinanszírozásról szóló hírek hátterében a két rendszer eltérő finanszírozási logikája áll. Az állami szektorban feladatfinanszírozás működik: a tankerület kap egy keretet, és ha év közben elszállnak a költségek, az állam belső átcsoportosításokkal kifizeti a hiányt, ami kifelé nem látszik. Az egyházi iskolák viszont előleget kapnak, és abból kell kigazdálkodniuk mindent, az évközi drágulásokat is nekik kell előfinanszírozniuk. A következő év végén az állam kiszámolja, mennyibe került egy állami diák oktatása, és a különbséget utólag, egyösszegű támogatásként adja át az egyházaknak.
Ez a kiegészítés a parlamentben a zárszámadási törvény önálló mellékleteként jelenik meg, egyetlen nagy összegben, amire a sajtó azonnal lecsap. Holott ez nem extra pénz, hanem utólagos elszámolás azért a forráshiányért, amit az egyház egy egész éven át megelőlegezett az államnak. Év közben az egyházi iskolák több mint 20 százalékos hiánnyal küzdenek az államiakhoz képest. A kiegészítő támogatás nem az egyes iskolákhoz, hanem a fenntartóhoz érkezik, átlagolt összeg alapján, ami lehetővé teszi a belső szolidaritást és az átcsoportosítást a nehezebb helyzetű, például kistelepülési iskolák javára.
A hívő szülőket nem lehet diszkriminálni
A vallásos szülő ugyanúgy adózik, mint a nem vallásos. Az Alkotmánybíróság kimondta a pozitív vallásszabadság elvét: a szülőnek joga van meggyőződésének megfelelő iskolát választani. Ha az állami oktatás ingyenes, az egyházinak is annak kell lennie, különben a tandíj alkotmánysértő módon diszkriminálná a hívő szülőket. Az 1997-es Vatikáni Megállapodás is kötelezően előírja az egyenlő finanszírozást. Emellett 1948-ban a kommunista állam kompenzáció nélkül kobozta el az egyházak termelővagyonát, amely az iskolák fenntartását szolgálta; a rendszerváltáskor csak az épületeket adták vissza, a vagyont nem. A mai normatíva bizonyos értelemben ennek pótlása is.
Trükközés a statisztikákkal
A „háromszor-négyszer többet ér egy egyházi diák” típusú állítások onnan jönnek, hogy az elemzők önkényesen válogatnak az adatokból. Egy 2019-es indikátorrendszer-tanulmány öt költségvetési kategóriát vizsgál. Az egyházi iskoláknál a dologi kiadások sora valóban magasabb, mert a működési támogatás globális keret, abból fizetik a rezsit, felújítást és a technikai dolgozók bérét. Ugyanakkor az „egyéb kiadásoknál” az állami általános iskoláknál tanulónként 114 ezer forint szerepel, az egyháziaknál mindössze 22 ezer forint, ami több mint ötszörös különbség az állam javára. Bizonyos cikkek az első három sort kimásolják, a negyediket törlik, és megszületik a „négyszeres fejkvóta” szalagcím.
A teljes költségvetést egyben nézve az egyházi általános iskolák mindössze 8 százalékos különbséggel működnek, ami a nagyobb iskolaméretekből és a hálózati eloszlásból fakad, nem állami privilégiumból. Óvodáknál és szakképzésnél az állami kiadás a magasabb, ráadásul az összeget az egyházak egy évvel később kapják meg, az inflációt is benyelve.
Valós társadalmi felelősségvállalás
A finanszírozási mítoszok lebontása mellett szembe kell nézni a szociológiai valósággal is. Kisebb településeken sok szülő számára az egyházi iskola jelentette a minőségi oktatás felé vezető utat. Számos példa igazolja az egyházak társadalmi felelősségvállalását: az evangélikusok az iskolák átvételekor ragaszkodtak a teljes beiskolázási körzet megtartásához, a Katolikus Egyház pedig kistelepülési jelenlétével és cigánymissziós felzárkóztató programjaival vállalja a mélyszegénységben élő gyermekek nevelését. A pénzügyi igazság kimondása mellett tehát alázatra és a helyi iskolákkal való partnerségre is szükség van.
