„Éjjel hozta őket a rendőrség, és rettegtünk, hogy megszöknek” – A gyermekvédelem igazi arca
Éjszaka érkező rendőrautó, benne hat testvér. Közös rettegés a sötétben, majd felkel a nap, és rájönnek: megérkeztek. De hogyan lehet bizalmat építeni ott, ahol a felnőttekbe vetett hit gyökerestül megrendült? Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai igazgatója kalauzolt el a gyermekvédelem mindennapjaiba.
Amikor egy gyermek kiszakad a megszokott közegéből, biztonságérzete kártyavárként omlik össze. Az első pillanatok megélése egyénenként változó. A megérkezés utáni első órák örökre beleégnek az érintettek emlékezetébe.
Egy esetben hat testvért emeltek ki egyszerre egy családból, az éjszaka közepén vitték el őket rendőrautóval egy nevelőszülői házaspárhoz. A legkisebb 4-5 éves volt, a legidősebb 15 éves kamasz. A nevelőszülők szorongva várták a reggelt, rettegtek, hogy a gyerekek megszöknek. A gyermekek azonban hamar elaludtak, ébredés után pedig arról beszéltek, hogy nem akartak elmenni, tudták, jó helyen vannak.
Egy másik történet főszereplője egy hároméves kislány, aki rendkívül elhanyagolt, traumatizáló közegből érkezett nevelőszülői házaspárhoz. Napokig nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Ilyenkor a türelem a kulcs. A család többi gyermeke jelentette a hidat, ők gyorsabban tudtak kapcsolódni a kislányhoz.
A nevelőszülők mindennapjaiban feloldhatatlan belső ellentmondás feszül: úgy kell bizalmat építeniük és szeretniük egy gyermeket, hogy tudják, egyszer el kell engedniük a kezét. „Az összes nevelőszülő, aki ezen túl van, kicsit belehal minden egyes gyermek elvesztésébe. Ez egy nagyon nehéz hivatás, de nagyon szép is egyben” – fogalmazott Szilvási Léna.
A médiában jellemzően a szélsőséges esetek jelennek meg. Van azonban egy láthatatlan seb, amely minden állami gondoskodásba kerülő gyermeket érint: a veszteség élménye. A traumatikus emlékeket akkor sem lehet kitörölni, ha visszakerül a vér szerinti családjába, vagy ha örökbe adják. Legnehezebb sorsuk azoknak a fiataloknak van, akik végleg bizonytalanságban ragadnak.
A szakirodalom szerint egy gyermek maximum két évig bírja ki a bizonytalanságot, hogy nem tudja, hova tartozik. Ennél hosszabb idő tartós mentális és személyiségbeli károsodást okoz.
Él egy tévhit, miszerint az állami gondoskodásban nevelkedett gyermekek menthetetlenek. Szilvási Léna szerint mindegyikük traumatizált, de többségük igazi túlélő. Sokuk talpraesett, és ha viszonylag jó helyre kerülnek, olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyekkel a legtöbb felnőtt nem rendelkezik. A gyerekek jelentős része rendkívül érzékeny, mélyen empatikus felnőtté válik.
Az önálló életre való felkészülés sikere nagyban a nevelőszülőkön múlik. Amint elérik a 18. életévet, vagy utógondozás esetén a 24-et, ki kell lépniük a rendszerből. Óriási pszichológiai nyomás nehezedik arra a 14-15 éves fiatalra, aki tudja, hogy néhány év múlva egyedül kell helytállnia. Az SOS-nél legalább 2-3 éves felkészülési folyamattal terveznek. Az emberi fejlődés annyira egyéni, hogy még egyazon nevelőszülőnél, ugyanazoktól a szülőktől származó négy testvér élete is gyökeresen eltérő irányt vehet.
Szilvási Léna visszaemlékezett egy pályakezdő élményére, amikor külföldön nevelőszülői tanácsadóként egy családhoz küldték, ahonnan épp elvették a gyerekeket. A szülők leordították a fejét, ő volt számukra a gonosz, aki elvette a gyermekeiket. Ott értette meg, hogy amikor egy szülő elveszíti a gyermekét, az a normális, ha dühös. Ezt az indulatot meg kellett tanulnia tisztelni. Ez a lecke nem eltántorította, hanem megtartotta őt a pályán.
