Fodor Gábor: A Fidesz útján halad a Tisza, csak gyorsabban és durvábban
Az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulóján a megemlékezések mellett a Matolcsy György őrizetbe vételéről szóló hírek uralták a sajtót. A beszédekben rendre visszaköszönt a szabadságért vívott harc jelentősége és a mártírok előtti tisztelgés, az ünnep mégis egy végletesen megosztott ország képét mutatta.
A parlament ünnepi ülésén nem vett részt az ellenzék, amit a miniszterelnök sérelmezett, és minden tisztség betöltésére méltatlannak nevezte a képviselőket. A felelősség azonban mindig nagyobb a hatalmon lévők oldalán: elvárható, hogy a gesztusok először tőlük érkezzenek. Ha a Tisza Párt őszintén partnerséget akart volna a Fidesztől és a Mi Hazánktól, lépéseket kellett volna tennie ennek érdekében – nehezen képzelhető el, hogy a kisebbség mosolyogva odaáll a többség mellé, miközben nap mint nap bűnözőnek, maffiózónak, nácinak bélyegzik őket. A kormányzat így megint a gyűlöletet és az ellenségeskedést demonstrálta a nemzeti ünnepen.
A meghívottak listája sem a beharangozottak szerint alakult. A miniszterelnök korábban arról beszélt, hogy a világ minden vezetőjét meghívta, Emmanuel Macront név szerint is említette, a francia követség azonban cáfolta az érkezés hírét, és nem jött Budapestre Donald Trump, Marco Rubio, Friedrich Merz, Giorgia Meloni, Recep Tayyip Erdogan, Donald Tusk, Christian Stocker vagy Volodimir Zelenszkij sem. A magyar diplomáciának tehát nem sikerült elérnie a magas rangú vezetők részvételét.
Eljött viszont Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke, valamint Jens Stoltenberg egykori NATO-főtitkár. Jelenlétüket fontosnak és hasznosnak tartom, még ha az ellenzéki sajtó egy része úgy is értékelte az uniós vezetők látogatását, mintha birodalmi vezető érkezne a gyarmatokra. Ez téves párhuzam: a magyar nép népszavazáson döntött az uniós tagságról, hazánk ezer éve része a nyugati kereszténységnek és kultúrának, a csatlakozást pedig teljes politikai konszenzus övezte. Moszkvát nem választottuk, a Szovjetunió megszállt minket, Brüsszelt viszont szabad akaratunkból választottuk, és bármikor ki is léphetnénk – ahogy Nagy-Britannia tette, és meg is bánta. Az uniós tagság támogatása ráadásul továbbra is kiugróan magas, amit egyetlen politikai erő sem hagyhat figyelmen kívül: a Fidesz vereségében is szerepet játszott a túlzásba vitt brüsszeli fellépés. A magyar közvélemény az egyensúlyra törekvő politikát értékeli, amely távolságot tart egyes uniós döntésektől, de nem lépi át a lojalitás határait. Gazdasági érdekeink is ezt diktálják: külkereskedelmünk több mint hetven százaléka az EU-val zajlik, és a kínaiak, oroszok számára is az növelte értékünket, hogy tagjai vagyunk az Uniónak.
Az évfordulóhoz kapcsolódik az a felháborító esemény is, amelyre Moszkvában került sor: helyi történészek kerekasztal-beszélgetésen állapították meg, hogy az 1956-os forradalom világszerte elfogadott értelmezése téves, és valójában Nyugatról szervezett titkosszolgálati akcióról volt szó, amelyben a CIA, a Moszad, az MI6 és a nyugatnémet titkosszolgálatok játszottak fő szerepet. Szerintük Ausztriából és Nyugat-Németországból négyezer fegyverest dobtak át hozzánk. Hasonlóan valótlan teóriákat hallani itthon is Ukrajnával kapcsolatban. Hatalmas önbecsapás lebecsülni a polgárok szándékát: egyetlen titkosszolgálat sem képes milliókat a frontra vezényelni, vagy manipulációval elérni, hogy tízezrek szálljanak szembe tankokkal.
Az orosz álláspont aggasztó változását mutatja, hogy Mihail Gorbacsov 1990-ben bocsánatot kért Antall Józseftől a bevonulás miatt, Borisz Jelcin 1992-ben a magyar parlamentben megkövette a nemzetet, Vlagyimir Putyin pedig három éve hibának nevezte a tankok küldését – ám egy hónapra rá már azt nevezte fő problémának, hogy kivonták a szovjet csapatokat Közép- és Kelet-Európából. A jelenleg is hatályos orosz tankönyv forradalmunkat nyugati titkosszolgálatok és fasiszta katonatisztek által kirobbantott zavargásként mutatja be. A magyar kormány e tankönyv ügyében nem nyitott vitát, egy svéd videó miatt viszont harciasan lépett fel, és blokkolta Svédország NATO-tagságát.
A rendszerváltáskor még tudtuk, mi a gesztus, az egyensúly és a közös ügyek: 2004-ig öt jelentős célkitűzés élvezett határozott támogatást kormánypárt és ellenzék részéről egyaránt. Azóta leépült a gesztusok kultúrája. Így volt ez a Fidesz kormányzása alatt, és úgy néz ki, a Tisza is ugyanezen az úton halad – csak mindent gyorsabban, durvábban és agresszívebben hajt végre. Pedig régóta szükségünk lenne a másik elpusztításának kultúrája helyett az együttműködés tudományának elsajátítására.
