„Sokszor hónapokig fizetés sem volt” – Az irodalmi folyóiratok harca
Rendkívüli nyíltsággal szólalt meg Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője, az irodalmi folyóiratok között kibontakozott vitában, amely az utóbbi időszakban a magyar kultúrában zajló finanszírozási ellentmondásokról szólt. Hász kiemelte, hogy ahelyett, hogy a közös megújulásért harcolnának az irodalmi folyóiratok, sokan inkább egymás támogatási listáit bogarásszák. Ezzel a megközelítéssel a helyzet komolyságát és a magyar kulturális élet mélyreható válságát tükrözte.
A főszereplők, mint a Jelenkor és az Alföld főszerkesztői, nyílt levélben kritikát fogalmaztak meg a támogatások egyenlőtlen elosztása miatt. Míg a Jelenkor 2019 és 2024 között 10,6 millió forintról 11,3 millióra jutott, addig a kormányzati kultúrpolitikához közel álló folyóiratok, mint a Kortárs, 14,8 millióról 32,8 millióra növelték támogatásukat. Rámutattak arra, hogy a kulturális támogatások terén kialakult torzulások mélyen érintik a területet, és a vita újabb, feszültséggel teli szakaszhoz érkezett.
A viszály gyökerei
Hász Róbert nyílt levele, „A viszály rohadt almája” címmel, nem pusztán a történések felületes leírása. A főszerkesztő ügyesen kiaknázta a helyzetet, és bemutatta, hogy a Tiszatáj sosem volt a hatalom kedvence, és a baloldali, valamint jobboldali kormányzati időszakokban is mindig szem előtt tartották a függetlenséget. Szembeállította a folyóiratokat, amelyek a kulturális politika manipulációja által próbálnak fennmaradni a szigorú támogatási rendszer közepette.
Hász elmondta: „Két lehetőség állt előttünk: elegánsan megsérteni és várni a végső csapásra, vagy aktívan harcolni a túlélésért.” A döntésük nyilvánvaló. Pályázatokkal és lobbizással próbálták biztosítani a lap anyagi kereteit, tudva, hogy a közönség várja a minőségi irodalmat.
A magyar folyóirat-kultúra valósága
A Tiszatáj helyzete a magyar folyóirat-kultúrában a reális képbe helyezett szomorú tényeket tükröz: sok esetben a folyóiratokat minimálbéres vállalkozók működtették, akik saját családjuk pénzéből pótolták a havi költségeket, hogy a folyóiratok kinyithassák kapuikat. Néhány lap kritikát fogalmazott meg a Tiszatáj támogatási forrásaival szemben, pedig éppen ők voltak, akik lobbiztak más folyóiratok támogatásáért, hogy ne maradjanak pénzügyi forrás nélkül.
Hász Róbert hangsúlyozta, hogy a magyar folyóirat-kultúra valós tragédiája nem abban rejlik, hogy ki mennyi forrást kapott, hanem abban, hogy a valós kulturális értékeket képviselő műhelyek belekerülnek a megélhetési harcok örvényébe, ahol egymás torkának esve küzdenek a megmaradásért.
Más nézőpontok
A diskurzus nem zárul le a Tiszatáj nyílt levelével, hiszen Thimár Attila, a Kortárs főszerkesztője, éles kritikát fogalmazott meg a támogatási struktúrákkal kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy a megnövelt források az ő folyóiratuk digitális fejlesztéseire és ifjúsági programokra fordítottak. Az irodalmi közeg egy másik fontos szereplője, Papp Endre, a Hitel főszerkesztője, szintén kifejtette, hogy a pénzügyi bővülés mögött szigorú koncepciók és fejlesztések állnak, eltérően a kritikus vélemények szerint.
Füzi László a vidéki folyóiratok kiszolgáltatott helyzetére hívta fel a figyelmet, figyelmeztetve, hogy az egymás ellen vívott harcok nemcsak az egyes folyóiratok számára, hanem a teljes magyar folyóirat-kultúrára veszélyt jelentenek. A főszerkesztők közötti feszültség, amely a támogatási források körüli harcból származik, végső soron a magyar irodalom jövőjét is veszélyeztetheti.
Következtetések
Hász Róbert levele egy figyelmeztetés a magyar folyóirat-kultúra változó táját illetően, és egyben egy felhívás a közös összefogásra. A helyzet komolysága abban rejlik, hogy a jövőbeni irodalmi teljesítmények nem csupán a financiális támogatás mértékén múlnak, hanem a kulturális közeg és a függetlenség megőrzésén is. A folytatás kérdései égetőek, és a résztvevőknek érdemes együttműködniük ahhoz, hogy a magyar irodalom gazdag örökségét megőrizzék a jövő generációi számára.
