A Kasabian új albummal jelentkezett, és nem akarnak megállni
A Kasabian harmadik lemeze a Tom Meighan-éra után egyszerre próbálja összefoglalni a zenekar két évtizedes örökségét és új irányokba terelni a hangzását. Az Act III alig több mint fél óra alatt rockot, elektronikus zenét, diszkót és funkot sűrít sodró lendületű stíluskavalkádba, még akkor is, ha a sok erős ötletből nem minden működik.
A Kasabian mindig is remekül ötvözte a saját hangzásvilágát a kísérletezősebb stílussal. A 2004-es bemutatkozó albumuk és a két évvel későbbi Empire egyértelműen a brit gitárzene hagyományaira épült, de a zenekar már akkor megmutatta, hogy nem lehet őket beskatulyázni. A rockosabb riffek mellé pszichedelikus hatások, elektronikus témák és táncolható groove-ok csatlakoztak, az olyan dalok, mint a Fire, a Club Foot, az Empire vagy a Shoot the Runner pedig megmutatták, hogy ebből a receptből stadionméretű himnuszok is születhetnek.
A későbbi lemezeken aztán egyre bátrabban mozdultak el más irányokba. A pszichedelikus rock, az elektronika, a funk, a diszkó és a britpop öröksége ugyanúgy helyet kapott náluk, mint a kezdetektől meghatározó gitárközpontú megszólalás. A lényeg azonban nem feltétlenül maga a stílusváltás volt, hanem az, ahogyan ezeket a hatásokat a zenekar be tudta építeni a saját világába. A Kasabian időről időre új arcot mutatott, de közben megmaradtak azok a lüktető ritmusok, hangulatok és slágeres refrének, amik miatt könnyű volt felismerni őket.
A zenekar történetének legnagyobb törését végül nem egy zenei irányváltás hozta el. 2020-ban a karizmatikus hangú énekes, Tom Meighan távozott a bandából, miután bántalmazta a párját, és bűnösségét a bíróságon is elismerte. A frontember elvesztése alapjaiban változtatta meg a Kasabian működését, és az addigi gitáros, Serge Pizzorno vette át az énekesi teendőket. A The Alchemist’s Euphoria és a Happenings már az új korszak lenyomatai voltak, a frissen megjelent Act III pedig a következő, immár harmadik fejezete ennek a történetnek.
Stíluskavalkád fél órában
Az intró után rögtön bele is csapunk az album egyik legerősebb párosával. A Soulmate változatos, rockos, mégis könnyed nóta szuper váltásokkal, a Hippie Sunshine pedig táncolós, fesztiválokra való bulidal. Ez a két cím idézi meg a legjobban a régi Kasabiant, ám nem csak a nosztalgia miatt működnek.
A Superpowersszel sajnos nem igazán tudtam mit kezdeni, a Great Pretender klasszikus indie tempója ellenben már jobban feküdt, majd a Nothing Better than This a banda diszkósabb stílusába enged betekintést. Erős és éles váltások, de ha elkap a hangulata, márpedig velem ez történt, akkor nagyon is fel lehet ülni a dallamvonatra.
A Silver Apple Eyesban ismét mást dobnak be Pizzornóék, a diszkót keverik a funkkal, nemkülönben ügyesen.
Az utolsó harmadra alábbhagy a tempó, emiatt a Glide kicsit kilóg és megfojtja a sodrást, de a zárás előtt még zúznak egyet a Hyper//Risingban. Ez utóbbi dal sokkal közelebb áll, mondjuk, a Wolfmother zenéjéhez, mint a Kasabianhoz, de cseppet sem bántam, hogy egy ennyire karcos tétellel is előrukkoltak a lemezen.
El kell fogadni, a Kasabian már soha nem lesz olyan, mint korábban, de ez nem jelenti azt, hogy amit csinálnak, ne lehetne jó. Az Act III így egy olyan zenekar lemeze, ami a saját útját járja, és nem akarja lépten-nyomon bizonygatni, hogy képes megállni a lábán. A kérdés inkább az, hogy az újabb stílusok és identitások mennyire tudnak szervesen beépülni abba a Kasabian-hangzásba, amit két évtized alatt alakítottak ki.
Az Act III sodró lendületű, rövid, alig több mint 30 perces anyag. Olyan érzést kelt, mintha egy ötletbörze eredményeit gyúrták volna egybe. Ez egyszerre előny és hátrány, mert bár a végeredmény roppant változatos, sok a remek nóta, de nem egységes, nem kelt konzisztens képet, és amilyen intenzitással kezdődött, ugyanolyan sebességgel véget is ér.
