A magyar labdarúgás kiábrándító mérlege
Márciusban a magyar futball szinte minden szintjén szívfájdító eredmények születtek. Hét különböző mérkőzésen a különféle korosztályok csapatai hat vereséget szenvedtek el, és mindössze egy döntetlen jött össze, amelyet az U17-esek értek el Szerbia ellen. Ez az egy pont önmagában nem mutat jól, de még így is a legpozitívabb teljesítmény a sorozatos kudarcok között.
Az U19-es válogatott teljesítménye különösen fájó, hiszen az ausztriai mérkőzés már az első negyedórában megmutatta az osztrák és magyar utánpótlás-nevelés közötti hatalmas különbséget – egy külön világ, ami messze van az általunk remélt „jó úttól”. Ezek után nem meglepő, hogy egyetlen korosztályos csapatunk sem jutott el az Európa-bajnokság kvalifikációjába.
Még kiábrándítóbb, hogy Izlandon a lakosságszámhoz viszonyítva jelentéktelennek tűnő ellenség is porig alázta az U21-es csapatunkat. Egy olyan ország képviselőitől szenvedtünk vereséget, ahol az igazolt labdarúgók száma összhasonlíthatóan kevesebb, mint Magyarországon. Ez egyértelmű tükre a képzésünk színvonalának és a lehetőségek helytelen kiaknázásának.
Az apró csillanások és a nagy árnyék
Marco Rossi felnőtt válogatottja szintén nem tudott világraszóló eredményeket produkálni, két mérkőzés alatt hat gólt kapott a török válogatottól, miközben maga mindössze egyszer talált be. Bár időszakosan voltak biztató periódusok, és helyzetek kialakítására is futotta az erőnkből, a végjáték egyértelműen a minőségi különbségek tükrözője lett.
A cserék jelentősége kulcsfontosságú volt mindkét párharc során, ám fájdalmasan nyilvánvaló, hogy Rossi opciói az NB I korlátozó és szűk köréből érkeztek, míg a török kispad olyan kaliberű neveket sorakoztatott, mint a Porto és a Frankfurt játékosai. Ez a merítési különbség szinte letaglózóan mutatja be a magyar labdarúgás infrastruktúrájának és stratégiájának hiányosságait.
A jelenlegi helyzet tükrében
Minden vereséggel újra és újra ugyanazokat a következtetéseket vonjuk le: a magyar futball utánpótlása képtelen olyan tehetségeket nevelni, akik nemzetközi szinten is érdemi hatást gyakorolhatnának. Hogyan lehet, hogy miközben más országok legtehetségesebb játékosai már 16 évesen topcsapatokban szerepelnek, Magyarországon még mindig húszéves játékosokat próbálnak erőszakosan egy-egy felnőttcsapatba beintegrálni sikertelenül?
A törökökkel szembeni vereségek nem okoztak földrengésszerű változásokat. A Nemzetek Ligája B divíziója egyszerűen az a szint, ahol Magyarország valóban helyet foglalhat. Ez azonban semmiféle vigaszt nem nyújt, hiszen a fejlődés alapvetően nem a lefelé tartó spirál elfogadásán múlik, hanem azon, hogy hogyan nézünk szembe a valós problémáinkkal, leginkább az utánpótlás szintjén.
A múlt tanulságai és a jövő kérdései
Miért várunk állandóan arra, hogy egy súlyos mélypont kényszerítse ki a szükséges változásokat? Ahelyett, hogy következetesen építkeznénk, a magyar futball rendre csak éles krízishelyzetekre reagál. A török példák a stratégiát és a képzést dicsérik, míg mi további vereségek árán tanulunk – talán. Ahogy történelmünk is mutatja, a késői felismerés és a hiányzó lépések mindig mély sebeket okoznak.
A jelenlegi helyzetben úgy tűnik, hogy a futball vezetése továbbra is megelégszik az önmaga újratermelésével, bármilyen megrázó eredmény is születik. A kérdés az marad, létezik-e az a jövőbeli pillanat, amikor végre előreléphetünk a helyben toporgásból. Egyetlen kiút van: szembe kell nézni a valósággal, de vajon megvan ehhez a bátorságunk?
