Az értelmiség útja az irrelevanciához
Az értelmiség vágya mindig a világ berendezése, pontosabban annak újrarendezése, hiszen az értelmiségi terv mindig szebb, jobb, illatosabb, mint a létező valóság. A valóság átalakítására szőtt tervek és a „kritikai” funkció relatíve újabb keletű.
Nem a fogalom szociológiai értelmében használom az értelmiségi kifejezést, azaz nem azokra értem, akiknek van papírjuk valamelyik felsőoktatási intézményből. Így ugyanis értelmiségi az orvos, a mérnök is, és tapasztalataink alapján – általában – kevesebb kárt okoznak. Az azonban kétségtelen, hogy a humán értelmiségiek között lényegesen több a károkozó.
A rendszerváltoztatás utáni baloldali-liberális értelmiség tündöklésének és bukásának története ismert. Felemelkedésük a balos-liberális hatalom felemelkedésével párhuzamos, ahogy alkonyuk is. Jellemzően királycsinálóként tevékenykedtek, és intézték ügyeiket kertek sátraiban vagy szalonjaikban. Ahogy a hatalom maga, úgy ők is kiszáradtak.
A jobboldal némiképp másként viszonyult a saját értelmiségéhez. Politikai sikereiket sem nekik köszönhették, így bukásuk is maximum részben indokolható a jobbos társutas értelmiség tevékenységével. A baloldalon jellemző „hatalom szolgálólánya” szerep ugyan itt sem hiányzott, ám maga a hatalom sokkal kevésbé volt hozzáláncolva a saját értelmiségéhez.
A polgári-bezzegkonzervatív értelmiség vagy valódi morális háborgásából, vagy egyszerű (rossz) számításból fordult szembe a NER-rel. Fő kritikájuk az volt a Fidesz-kormánnyal szemben, hogy nem elég mérsékelt, hogy páros lábbal trappol át politikai, jogi, alkotmányossági alapelveken, és hogy nem elég hű szövetségese azoknak, akikkel e szövetség kőbe lett vésve. E polgári-konzervatív értelmiség könnybe lábadt szemmel köszöntötte eszméinek megvalósítóját, egy elsőrangú influenszert, illetve üdvözölte ezen influenszer forradalmát. Köztük olyanok is, akiket a NER kínkeserves, havi több millió forintos, többnyire sine cura állásokkal küldött belső emigrációba.
Akár bal-, akár jobboldali értelmiségiekről beszélünk, jellemzően a világelutasítás két útját látják maguk előtt: az eszképizmust vagy a forradalmat. A kiindulópontjuk ugyanaz: a létező, fennálló világ borzalmas, elviselhetetlen, ezért abból valamiféleképpen ki kell törni, azt meg kell haladni.
Az eszképizmus útja a szellemi remetéé. A civilizáció által megrontott emberi viszonyoktól távol szeretne lenni, ahol békésen élheti világát és áldozhat kontemplatív tevékenységének. Az eszképista lemond a forradalomról: vagy azért, mert eleve reménytelennek érzi az emberi állapot átszerkesztését, vagy azért, mert ő maga is csalódott forradalmár.
A forradalmár a jelenből való menekülés aktív, optimista figurája, az eszképista passzív, rezignált, pesszimista. A forradalmár romantikája a lövészárkoké, az eszképista romantikája az erdőé; a forradalmár ideológiája kollektivista, az eszképistáé individualista vagy anarchista.
Ahogy a korábbi értelmiségi divatok fókusza elmozdult a nagy makrovízióktól a személyközi viszonyok felé, úgy az értelmiségit is felváltotta a populáris pszichológia, terapeuta, coach, influenszer. Már nem a politikai közösség átalakítandó, hanem az „életmód”. A mai komfort-remeték nem biztos, hogy ki akarnak szakadni a jelenből: ha az kényelmes és szorongás-mentes, inkább örökre ott maradnának.
A nagy társadalomátalakító tervek elhulltak, vele a progresszív értelmiség is. Ami a forradalom ígéretéből maradt, az a fájdalom- és konfliktusmentes élet kívánalma, ám ezt már nem a nagy társadalmi rekonstrukcióktól várják, hanem a biológia és a tudat meghackelésétől. A grandiózus társadalmi utópiákra elfogyott az igény, így az ezeket előállító forradalmi értelmiségre is.
