Varga Judit és Magyar Péter nyilvános konfliktusa a gyermekvédelemről szóló vitát is átírja
Egy parlamenti bizottsági meghallgatáson Varga Judit volt igazságügyi miniszter nem a vizsgált végrehajtói visszaélésekről beszélt, hanem a házassága nehézségeiről, zsarolásról, sértő minősítésekről és az elmaradt gyerektartásról. Saját szavai szerint elsősorban a jó hírnevét és becsületét kívánta védeni az évek óta tartó támadásokkal szemben.
A válasz nem maradt el: Magyar Péter a saját bejegyzése alatt kommentben reagált, és közölte, hogy bár a bírósági ítélet alapján a váltott nevelés mellett erre nem lenne köteles, havi 600 ezer forintot utal a volt feleségének. Az elszámoltatásról szóló ügy így két felnőtt nyilvános, forintosított üzengetésévé alakult: ki kit zsarolt, ki mennyit fizet, és minden hónapban megérkezik-e az összeg.
A fejlődéslélektan és a családpszichológia évtizedek óta vizsgálja, milyen károkat okoznak a gyerekeknek a szülők közötti elhúzódó, nagy intenzitású konfliktusok. A legnagyobb terhet nem maga a válás jelenti, hanem az, ha az anya és az apa hosszú időn át egymást támadja, és a gyerekeket is belevonja a háborúba. A szakirodalom lojalitáskonfliktusként ismeri azt a helyzetet, amikor a gyerek úgy érzi, választania kell a szülei között, miközben mindkettőjükhöz kötődik.
A három érintett kiskorú iskolába jár, közösségekben él, és osztálytársaival találkozik. Szembesülniük kell a folyosói pillantásokkal, az odavetett megjegyzésekkel és a kellemetlen kérdésekkel, ráadásul az internet nem felejt: a most kiteregetett családi részletek évekkel később is visszakereshetők lesznek. Amikor a szülők nyilvánosan semmisítik meg egymást, a gyerek sem maradhat érintetlen, hiszen mindkét szülőjében önmagának egy részét látja.
A nyilvános sárdobálásnak három kiskorú elszenvedője van, és a politikai erőviszonyok, a jogi felelősség és az elszámoltatás elemzése közben a legfőbb érintettek, valamint a szurkolótáborok egyaránt megfeledkeznek róluk. A hangos nyilvánosság empátiája jellemzően csak brutális vizuális ingerekre és törzsi parancsszóra kapcsol be: itt nincsenek kamerák előtt zokogó gyermekarcok és sokkoló felvételek, így a láthatatlan lelki károk iránti érzékenység is elmarad.
A politikai hovatartozás erős érzelmi szűrővé válik: ugyanazt a történetet egészen másként ítélik meg attól függően, ki az érintett. Amikor a politikai ellenfélre lehet lesújtani, a táborok a gyermekek kérlelhetetlen védelmezőiként lépnek fel; amikor viszont a saját kedvencük nyilvános, a gyerekeit is érintő családi háborúját látják, pillanatok alatt előkerülnek a felmentő magyarázatok. A gyermekvédelem így üres politikai díszletté válik: nem belső parancs, hanem hatalmi szándékhoz kötött reflektorfény, amely csak akkor gyullad fel, ha éppen a másik tábort lehet vele leleplezni.
Az üres jelölők – a gyermekvédelemhez hasonlóan a szólásszabadság vagy a jogállam – önmagukban nem rendelkeznek rögzített, mindenki által átélhető tartalommal, hanem a hatalmi érdek tölti meg őket jelentéssel. Nem a morál irányítja a politikát, hanem a politika szabja méretre azt; ha lehántjuk róluk a pártpolitikai hasznot, a társadalom többsége számára hirtelen átélhetetlenné és fedezet nélkülivé válnak. A szólásszabadság is csak addig szent, amíg a saját mikrofont féltjük, a gyermekvédelem pedig csak addig abszolút parancs, amíg a másik oldal mulasztását lehet vele számon kérni.
Évtizedes politikai idomítás alakított ki efféle reflexeket, miközben a közönség maga is tátott szájjal bámulja a kirakatba tett családi szennyest. A pártlogika ma erősebbnek tűnik a legősibb utódvédő ösztönnél, és a gyerek csak addig számít, amíg politikai bunkósbotként lehet vele lesújtani a másik oldalra; minden más esetben legfeljebb járulékos veszteség a délutáni hírfolyamban. A legijesztőbb nem is az, amit a két érintett művel egymással, hanem az, hogy a közönség mennyire természetesnek veszi mindezt.
A megoldás az lenne, ha a felek akár szakember segítségével, a nyilvánosság teljes kizárásával leülnének, és közös minimumot fektetnének le. A közönség részéről pedig éppen ez lehetne a valódi nemzetegyesítő pillanat: nincs egyrészt-másrészt, nincs „de ő kezdte”, nincs szurkolói meccs, hanem együtt elküldeni mindkettőjüket, mert ebben az ügyben nincs mit mérlegelni – a gyerekeket ki kell hagyni a szüleik nyilvános háborújából. Ha a közönség egyszer nem a saját politikusának drukkol, hanem egy elemi erkölcsi határt véd meg, talán kiderül, hogy a politikai szándék mégsem lúgozott ki mindent, ami emberi.
