Aki meghalt, de mégsem – avagy a Karamazán fatolvajai
Holencsuk képzelt ezredes, a sok évnyi magány büszke őre kilépett a vagonjából, hogy a csendben számba vegye a levegő hidegét. Az évtizedekre megrekedt vasúti kocsi, amelyhez már senki sem zarándokolt, a hegytetőn álldogált, mintegy elfeledett múzeumi darabként. Mert ki is akarna ott jönni, ahol a rang és a fizetés már csak emlék? Holencsuk az idő múlását csak önmagával vitatva érezte, hol őrnagynak, hol századosnak titulálva magát, de mostanra az ezredesi cím ragyogásában ringatozott, mert ez a cím tűnt a leghitelesebbnek ezen elhagyatott környezetben.
Ahogy a hajnal első fényei lassan bevilágították a völgyet, távolról tompa csapások hangjára figyelt fel. Az erdő mélyéről a téli nap szürkéjét átszelő hangok emelkedtek, fát aprító emberek munkája keltette a zajt. Holencsuk egyre lejjebb ereszkedett a meredek ösvényen, ahol először csak két férfit látott, de mint később kiderült, többen is dolgoztak, fejszéiket csapkodva, mintha a hajnal hidege elől menekülnének.
Ahogy közelebb ért, az emberek abbahagyták a munkát, és Holencsukra pillantottak. Az egyik fiatal fiú, akinek teste az éj sötétjével tapasztalhatták meg a hideg éjszakát, megkérdezte, kicsoda ő. Holencsuk magabiztosan válaszolt:
– Holencsuk ezredes vagyok.
De a pulóveres férfiak válasza hideg volt:
– Itt nincsenek ezredesek. Mi csak fát vágunk és viszünk. Az hideg és ezzel ritka kincs az idén.
A téli nap fénye megcsillant a nedvességtől csillogó felületeken, ahogy egy fiatal nő, akinek arca a karácsony előtti fáradtsággal volt telve, rámutatott:
– Hagyják! Ő nem hoz nekünk semmit, csak a káoszt!
Holencsuk némán figyelte, ahogyan a férfiak visszatérnek a munkához, a völgyhöz, miután a kérdésre nem érkezett válasz.
Esteledve úgy döntött, hogy meglátogatja a régi szénégetők helyét, ahol a múlt évtizedeinek emlékei laktak. A hely, ahol egykor több generáció munkáját élték meg a fák, most csak elhagyatott gödörként szolgált. A földben felfedezett füst és a romlás illata jelezte, hogy valami még mindig él a múltban.
Ahogy bement a gödörbe, egy tárgyat pillantott meg: egy régi, horpadt cigarettás dobozt, amelyen az írás még épen megmaradt. „ȚIGARETE FĂRĂ FILTRU”. A gondolat, hogy valaki nemrég benézett ide, megmozdította valami rég elfeledettet a szívében. A föld alatt halk pattanások hallatszottak, mintha a természet emlékezne a már nem létező lelkiállapotokra.
Ez idő tájt megjelent egy magas, szürke kabátos férfi. Akinél az évek nem hagytak nyomot, csak a tapasztalat és végtelen türelem látszott. A férfi, aki megjelent, Vajda néven mutatkozott be, mintha az ő tiszteletét is megkérdőjelezné. Kérdésekkel és válaszokkal teli találkozásukból Holencsuk számára világossá vált, hogy nem csupán az itt tartózkodásuk, hanem a rend megőrzése is forog kockán.
Vajda figyelmeztette Holencsukot, hogy a fiúk, akik fát vágnak, nem csak fát lopnak, hanem a föld rendjét is megbontják. Mert a fák nem csupán anyagot adnak; részesei a csendnek, a békességnek, amit az emberek elvonnak. A völgyben lassan új fejszecsapások hangjai érkeztek, mintha a rabság és a kötelesség súlya megmozdult volna.
Amikor Bucur, a halott férfi, akit a fiúk halottnak hittek, megjelent, az emberek rémülten hátráltak. A halál fogalma, az elmé és a test határvonalainak megingása egy új értelmet nyert az emberi tudatban. A fa, amelyhez az emberi kezek nyúlnak, nem csupán egy anyag, hanem egy életforma, amely az idő múlásával újra akarja találni magát.
Ahogy Bucur figyelmeztette az embereket, csupán a fát akarták, a holttest csak egy kísérő volt. A természet részeivé váltak a fejszék, a hangok, a gondolatok, de az emberi tudat felemelkedett, hogy elgondolkodjon: kinek is kellene döntést hoznia a természet felett.
Amikor Holencsuk a vöröses ég alatt állt, a nyílt völgy szélén, visszatért a múlt megértéséhez. Az elhagyatottság egy új életciklus kezdetét jelentette a fák és az emberek számára, akik egyaránt a csendben kutattak. A tél levegője rendezetté vált; nem volt melegebb, nem volt barátságosabb, csupán helyénvaló.
Ezek a történések a természet körforgásának és az emberi szellem összefonódásának szimbólumai. A Karamazán lojalitásáért, amit sokan elfelejtettek, mégis együtt éltek. Holencsuk nézte, ahogy Bucur és a fák titokzatos összefonódása megszületik a völgy mélyén.
